együtt vagyunk = szeretsz és szeretlek = boldogság
nem vagyunk együtt, de beszélünk = szeretlek + örülök és kicsit megnyugszom
nem vagyunk együtt, nem beszélünk = szeretlek + aggódom
nem vagyunk együtt és kinyomod a telefont, ha hívlak = szeretlek + aggódom + fáj
Megöl vagy megerősít?
Hétfőn hívtalak. Ma csütörtök van. Semmi hír rólad. De még bizakodok. Talán eszedbe jutok és fel fogsz keresni, volt már ilyen.
Este van, lassan lefekszem, kicsit még olvasok. Légy jó mindhalálig. Gyerekként olvastam, nem sok minden maradt meg belőle, úgyhogy most újraolvasom. Fáradt vagyok, az olvasás meg amúgy is álmosít, lerakom a könyvet, lekapcsolom a lámpát.
Épphogy csak behunyom a szemem, csörög a telefon. Te hívsz. Felveszem. Elnézést kérsz, hogy nem hívtál idáig, azt mondod külföldön voltál. Annyira örülök Neked. Beszélgetünk. Jó hallani a hangod. Látlak is, tudod olyan, mint amikor egy filmben a képernyőt kétfelé osztják és látni mindkét telefonáló felet.
Aztán azt mondod, szeretnél találkozni velem. Megdöbbenek, erre nem számítottam. Kicsit pajzán vagy, nem tudom hová tenni. Mi történt?
Felébredek. Ömlik rólam a víz. Csak álom volt. Pedig olyan valóságosnak tűnt. Szeretném ha az álmom válna valósággá….
Ma Szigethalom felé jöttünk haza, piros volt a lámpa a hévátjárónál. Ahogy elhaladt előttünk a szerelvény, belémhasított a gondolat, hogy Te is ezzel a járattal jöttél hozzám párszor. Igaz, Te Miklóson szoktál leszállni, oda mentem ki érted mindig kocsival. Ha arra jövök, mindig jobbra nézek, nem jössz -e le éppen a lépcsőn a megállóból, vagy vársz az út szélén.
Dávid ma arról kérdezett, hogy ha matematikusnak fog tanulni az egyetemen, akkor lesznek -e majd ott más tantárgyak is. Magamban azt feleltem neki, hogy kérdezd meg Hajnit, ő járt ilyen suliba, ő tudja.
Este azt mondta nekem egy kedves ismerősöm, hogy “édes vagy”. Ezt nekem csak Te szoktad mondani. Csak Te. De most nem mondod egy jó ideje. Már semmit sem mondasz. Hiányzol. Testileg, lelkileg, mindegyhogy. Bárcsak láthatnálak.
Gyönyörű napsütésben indultam el biciklivel. Elmehetnék hozzád, a munkahelyedre. Szeretnélek látni. Jó lenne találkozni. Lejöhetnél, dumcsizhatnánk én meg közben nézhetnélek. Menjek vagy ne menjek? Nagy kérdés nekem. Aztán beugrik, hogy utoljára azt mondtad, ne keresselek.
Hát ennyi. Megyek tovább hazafelé. December 20. óta most vagyok először egyedül. A fiúk suliban nekem meg van 2 napom a pihenésre. Teljesen egyedül. Hurrá! Vár a nyugalom. Süt a nap, szinte tavasz van. Megyek a szép házamba ebben a szép időben, közben jó zenéket hallgatok. Szép, szomorú számokat. Élveznem kellene ezt a helyzetet, nemde? Hiszen tök jó minden. Persze… Mindjárt sírok, annyira magányosnak érzem magam.
Szeretném tudni, mi van veled. Önző vagyok? Mit akarok hallani tőled? Ezen elgondokozom. Azt szeretném, hogy mondd, hogy Te is szeretsz? Hogy én is hiányzom Neked? Nem. Nem ezért akarok veled beszélni. Tudom, hogy nem vagyok neked fontos. Tudtomra adtad már egy párszor. De én még mindig szeretlek és szeretném tudni, hogy jól vagy -e. Hogy rendben vagy -e. Hogy jól teltek -e az ünnepek. Hogy milyen volt a koncert. Hogy nem vagy -e beteg. Talán azt is szeretném hallani, hogy boldog vagy. Talán akkor nekem is könnyebb lenne. Szeretném, hogy boldog legyél. Ha velem nem lehetsz, akkor legyél mással. De legyél! Ezt szeretném.
Szeretnélek elengedni. De nem tudlak. Így nem. Mert nem vagy egyértelmű. Vagy én vagyok csökönyös, meg vak és persze naív. Nem azért, mert így könnyebb nekem, hanem mert szeretlek.
Némi tépelődés után úgy döntök, felhívlak. Kicsöng. Sokáig. Semmi. Nem veszed fel.
Azóta eltelt másfél nap. Tudom, hogy nem fogsz visszahívni. De reménykedem, hogy mégis. Nem tehetek mást.
Miért kísértesz? Miért vagy mindig itt? Miért fejt Dávid pont olyan grafit, amit Te kezdtél el anno? Miért villan be a csemege uborkáról az a kép, hogy együtt eszünk finom, majonézes szendvicset a pultnál? Miért látlak magam mellett amikor a kádban fekszem? Miért nézek a moziban a fiúk melletti székre, hogy ott ülsz-e? Miért jutsz eszembe minden egyes könyvesboltnál?
Meddig lesz ez így? Miért ilyen nehéz? Mivel számtalanszor bevillan csak úgy spontán az emléked, a gondolataim, álmaim is rólad szólnak. Itt vagy mindig. Miért is lenne másképpen?
Sokat voltunk együtt. Mindent együtt csináltunk. Nagyon szerettelek és nagyon sokat adtál. Nagy az űr, ami maradt utánad. Nagyon nagy.
Ezt az idézetet Te osztottad meg a Facebookon 3 évvel ezelőtt. Talán ez a válasz arra, hogy miért teszem azt, amit teszek:
“Nem az a legalapvetőbb érzelmi szükségletünk, hogy szerelmesek legyünk, hanem az, hogy társunk őszintén szeressen, olyan szeretettel, mely nem az ösztönökből fakad, hanem értelmi és akarati világában gyökerezik. Arra van szükségünk, hogy olyasvalaki szeressen, aki szabadon döntött mellettünk, s aki meglátja bennünk a szeretetreméltót.
Az ilyen szeretet erőfeszítést és önfegyelmet kíván. Azzal a döntéssel jár, hogy energiáinkat befektetve a másik javát igyekezzük szolgálni, s ha erőfeszítéseink nyomán gazdagodik az élete, az minket is megelégedéssel tölt el, hiszen őszintén szeretünk valakit. Ehhez nincs szükségünk a szerelmi mámorra. Valójában az igazi szeretet a szerelmi állapot elmúltával lép életbe. ”
Ezt pedig Te írtad nekem szintén 3 éve:
te mutattad meg, hogy lehet boldogan is élni és tényleg van másik felem
olyan sokat köszönhetek neked
olyan sokat adtál
és hagytad hogy én is adhassak
hagyd, h szerethesselek, akkor is ha nem vagyunk együtt
csak hagyd
Látod? A válasz ilyen egyszerű: szeretlek.
