mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

“Nem pára volt ez a szerelem, amelyet a napfény szétoszlat, nem is homokba rajzolt képmás, amelyet elmos az eső.  Márványkőbe vésett név volt ez, amely csak a márvánnyal együtt enyészik el. “

Akkor, abban a pillanatban amikor megtörténik, az ember általában nincs tudatában annak, hogy éppen megfertőzi egy betegség. Én pontosan emlékszem a percre… 
A lappangási idő elteltével lassan erősödnek a tünetek, érzem, hogy egyre gyengébb vagyok. Rossz közérzet, gyomortájéki fájdalom, szorongás,képzelgések… ezek a legjellemzőbbek. 
De a legnehezebben elviselhető az állandóan fennálló, iszonyatos mértékű hiányérzet. 
A gyógymód: türelem. Idővel enyhülnek a tünetek.
Létezik egy gyorsabb és sokkal hatékonyabb megoldás is, ami egy csapásra megszünteti ezt az állapotot és folyamatos adagolás esetén teljesen eltűnne a kór. De eme “csodaszer” használatára sajnos csak ritkán van lehetőség.
A szemedből sugárzó melegség, az érintésed, a hangod gyógyító ereje…. nagy szükségem lenne most rá. Csak érezni Téged, tudni hogy itt vagy, velem. Csodálatos érzés volt újra elveszni szeretetet sugárzó szemeidben, óriási élmény. De ez a betegség olyan alattomos, hogy becsapja az embert, mert először a mennyben érzi magát, hiszen szeretet kapni majdnem a legjobb dolog a vilagon. De utána pokoli kínokat kell átélni. Hiányzik minden ami Te voltál nekem. 

Minden okkal történik, a miértek megválaszolása még várat magára. Amit tudok  – és úgy látszik, ez nem változik : szeretlek. 

Nem ismerem a születése körülményeit, de úgy képzelem, hasonlóan zajlott le, mint egy embernél. Víz, hangok, fények, szűk tér, aztán egyszercsak csend és békesség. És ott volt Ő. Vagy AZ. Nem is tudom minek nevezzem. Hiszen nincs neve. Egyelőre. Jellemzői vannak, mint bárminek ezen a Földön: méretei, színe és egyéb fizikai tulajdonságai. Hogy van -e otthona?  Igen, természetesen van. Ha felületesen szemléljük, majdnem olyan életet él, mint bármelyikünk. Érzékeli a nappalok-éjjelek váltakozását, az időjárás mellékhatásait, ismeri a koszos és a tiszta fogalmát. Időnként nagy a mozgás körülötte, de vannak olyan időszakok is, mikor hosszú órákon át magányosan tölti idejét. Hogy aludni szokott -e, nem tudom. Hely- és helyzetváltoztatásra is képtelen emberi segítség nélkül, így talán nincs sok szüksége pihenésre.  

Én körülbelül egy éve ismertem meg, előttem költözött be a lakásba. Hogy pontosan mikor történt, azt nem tudom. Nem sokat tudok korábbi életéről.  

Eleinte nem vettem tudomást a létezéséről. Idő kellett, hogy megismerjem. Tudod, ő is egy olyan fajta lény, akit talán észre sem veszel, ha csak úgy nézed. Látni kell. Alaposan szemügyre venni, mint a botsáskát a testével azonos színű növény szárán. Ha türelmes vagy és elég sokáig nézed figyelmesen, akkor egyszercsak meglátod. Attól a pillanattól kezdve pedig már látni fogod. Mindig.  Mert már tudod, hogy mit keresel és tudod, hogy ott van. Ott van és többé már nem rejtőzhet előled. Mert ezentúl ami másoknak csak egy darab ágacska, neked egy bottestű kis élőlény. 

Attól a perctől fogva, hogy először megláttam őt, egyedi lett számomra sok hasonló társa között. Pontosan úgy, mint a kis herceg számára a rózsája. Már nem tudom nem észrevenni.  Hiszen ott van és látható. Az én botsáskám. Az én rózsám. Az én kövem. 

Ma este fagyiztam. Igaz, a sors kicsit besegített…  

Még 10 perce sem voltam úton hazafelé a munkából, mikor a biciklim egyszercsak éles, fémes hangott kezdett hallatni. Mivel a zaj egyre sűrűbben jelentkezett és egyre hangosabban, úgy döntöttem,  inkább gyalog megyek tovabb. Még az út kétharmada előttem állt. (Néha magam is meglepődöm, hogy mostanság milyen higgadtan tudom kezelni ezeket a helyzeteket. Semmi idegeskedés, gyorsan belenyugszom a megváltoztathatatlanba.) Néhány perc séta után elértem a fagyizót, amiről korábban már írtam. Gondoltam, itt a remek alkalom, hogy kipróbáljam, milyen fagylaltot mérnek itt. Most is sokan üldögéltek a környéken, mint máskor, idősek és fiatalok. Előttem egy család vásárolt,  korábban megelőztek, amikor toltam a kerékpáromat. A fagyizó annyira olasz, hogy még az eladók is azok benne! 🙂 Három gombócot vettem, de felért vagy öttel, olyan nagyok voltak. Az óriási fagyival a kezemben tovább indultam. Éppen azt számolgattam magamban, hogy gyalogosan hányszor annyi ideig tart majd az út, mint kétkeréken, amikor szó szerint belesétáltam a tökéletes pillanatba. Ha éreztél már ilyet, kedves Olvasó,  biztosan tudod miről beszélek. Hirtelen minden olyan nyugodt volt és kellemes. Ahogy szelíden sütött rám a lenyugvó nap fénye, a szélcsendben a napon sétálva a levegő kényelmesen meleg volt, éreztem a frissen nyírt fű illatát, számban pedig a vanília és csokiskeksz édes keverékének ízét.  Arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy egészséges vagyok és megélhetem ezt a pillanatot. Talán ezért a pillanatért, ennek a gondolatnak a megszületéséért alakult így ez az este. Hálás vagyok érte. 

Próbálok most már úgy viszonyulni a kellemetlenebb eseményekhez is, hogy minden miattam történik. Egyszerűen ezt szeretném gondolni. Hinni akarok ebben. Ennek következményeként keresem a jót. Hiszen mindennek oka van. Előfordulhat, hogy akkor, ott, abban a helyzetben nem találok semmi pozitívat, amiben örömömet lelném, akkor megpróbálom úgy felfogni a dolgot, hogy az a kellemetlenség, ami történt egy nagyobb rossztól védett meg engem. Tehát, én mindenképpen jól jártam 😉 

Azért írtam ezt le, mert nekem segitett a felmerülő problémák ilyenfajta feldolgozása,  könnyebb tőle az életem és egy csomó ideskedéstől megkímélem magam. Talán neked – ki olvasod ezeket a sorokat – is segíteni fog egyszer, valamikor… 😉

Egy hetek óta nem használt fogkefe a fürdőben, egy monogrammal felmatricázott pohár a szekrényben, a telefon képernyőjének rendszeres ellenőrzése egy új üzenet érkezéséről, vagy egy nagyobb szívdobbanás egy-egy csengőhangnak beállított zeneszám első hangjainál….ez a remény. 
Ha az ember rendszeresen szembesül ezekkel az “emlékeztetőkkel”, de semmi sem történik, az inkább már reménytelenség. Ami pedig nem jó. Önkínzás. Vágyakozás, epekedés olyan dolog után, amely bekövetkezésének az esélye az idő múlásával folyamatosan egyre romlik.
“Tégy olyan dolgokat, ami örömet okoz!” Lássuk csak. Vannak pillanatok a közelmúltból, amelyekre szívesen emlékszem vissza. Boldog voltam, akkor és ott. De állítólag a múltnak nincs energiája a jelenben. Akkor ez sem a leghatékonyabb módszer, hogy elősegítsem, erősítsem pozitív hangulatomat.
Az ember társas lény. Én is az vagyok. De mit tegyek, ha se barát, se testvér, se egyéb kedves ismerős nem áll rendelkezésre, különböző okok miatt. A gyerekek távol vannak. Mit tegyek?
Munkából hazafelé jövet egy fagyizó mellett visz az utam. Minden egyes nap, mikor meglátom az üvegfalú hűtőt és a sorban álló, vagy már fagylalttal a kezükben üldögélő, beszélgető embereket, felteszem magamnak a kérdést: szomorú dolog -e egyedül elnyalni a fagyit az embernek? Beállni a sorba, választani, aztán leülni a közelben és szépen magányosan elnyalogatni az édes desszertet. Te mit gondolsz, kedves Olvasó?
Én azt hiszem, hogy ez is ugyanolyan, mint bármi más: hogy pozitív vagy negatív lesz e az élmény, csakis rajtunk múlik. Már maga a lehetőség is egy jó dolog, hogy megtehetem, van választásom. Ott az a rengeteg ember, hogy lennék egyedül?
Ez az én válaszom. Pozitív, ha annak akarom látni. Bármi is történjen. Ez nem könnyű, de jobb, mint a rossz dolgokon rágódni.
A fogkefe a kukában végzi, a pohár talán sosem lesz használva, de egyszer, amikor nem számítok rá, megcsörren a telefon és akkor nagyon boldog leszek 😉
Addig pedig vár rám a puha ágy, egy doromboló szőrgombóc, egy jó film, vagy talán egy következő fejezet a könyvből, a párnám mellett… 
 

Néha az ember olyan hirtelen ébred az álomból a valóságba,  hogy szinte észre sem veszi, hogy ami történik,  már nem puszta álomkép, hanem az élet a maga gyönyörű és kézzel fogható valódiságával…

Mintha egy karjait széttáró emberformát ábrázolna a falon az az árnykép, amit az ablakon beszűrődő reggeli napfény által körvonalazódni vélhet a mély álmából ébredő. Talán túl sokáig aludtam, mozdulatlanul fekszem még egy darabig. Elgondolkodva nézek körbe a szobában, amit oly jól ismerek már, hiszen egy ideje ez az otthonom.  Szeretem az élénk színű,  virágmintás sötétítőt, a pasztellszínű falat, a lámpát a fejem mellett és a könyvet, amit éppen olvasok. Nagyon sok regényt szeretnék még elolvasni, egészen hosszú a lista, amit készítettem. Madárcsiripelést és a külvilág nyüzsgésének hangjait hallom a nyitott ablakon át.  Kellemes nyári, napsütéses reggel a mai. 
Jólesik feküdnöm, pihenni az elmúlt hetek, hónapok fáradalmai után. Nem dolgozok. Lesz időm napközben rejtvényt fejteni, olvasni, a wifinek köszönhetően ágyban filmet nézni a telefonomon, jó kis programokon gondolkodni, amit mindenképpen szeretnék megélni, kipróbálni. Gyerekekkel és nélkülük. Ha jobban belegondolok, annyi rengeteg dolog van, amit még sosem tettem. Meg persze jó néhány, amiben már volt részem, de szívesen megismételném.
Pár héttel ezelőtt felmerült bennem a kérdés, ha visszamehetnék az időben, melyik napot, eseményt választanám. Nagyon nehéz dolgom lenne a számos kellemes élményből egyetlenegyet kiválasztani. Hiszen annyi szép pillanatot őrzök az emlékeimben. Szeretnék egy napot a gyerekkoromból, mikor együtt volt a család, a kertben játszottunk a húgommal, felmásztunk a nagy diófára, együtt ebédelt a három generáció. Jó lenne apuval találkozni ismét. De szívesen újraélném a pillanatot, mikor a fiúk megszülettek és a még magzatmázas, meleg kis testüket érezhettem a hasamon. Milyen szép pillanatok is voltak…
Épp múltbéli eseményekből összeállított bakancslistámon tűnődök, mikor halkan nyílik az ajtó. Egy ismerős arcú fejecske kukucskál be nagyon óvatosan a szobába. Mögötte szintén ismerős hang suttogva kérdezi: “Alszik még?” Mosolyogva felelek: “Fent vagyok, gyertek csak be!”
Két kis legény lép be az ajtón, az ágyamhoz sietnek. A nagyobbik odabújik, megölel. Az ég tudja csak, hány hasonló ölelésben volt már részem tőle. Ő az én kedves, okos, figyelmes és óriási szívű elsőszülött fiam. Mindent és mindenkit elfogadó, befogadó, bánatot és örömöt egyaránt hang nélkül tűrő, de közben mélyen legbelül szuperérzékeny kisbabám. Igen, mondhatom, hogy baba, hiába lépi át lassan a kamaszkor fényes-kényes küszöbét, nekem ő mindig a pici fiam marad, akit féltek, óvok mindentől. Érzem ahogy ez a pillanatok alatt újszülöttből lett nagyfiú próbál minél jobban hozzám simulni, a kiskamaszok esetlen módján, de mozdulataiban tele szeretettel. Kis szöszim közben a másik oldalról közelít, óvatosan hajtja fejét a vállamra. Annyira más a két fiú, mint ahogy az testvérek közt lenni szokott…
Néhány mondatváltás után kiderül, hogy még egyikünk sem reggelizett és pocakunk már egyértelmű jelzéseket ad ennek megerősítésére, így elhatározzuk, hogy azonnal orvosoljuk ezt a problémát. Miközben igyekszem ülő helyzetbe feltornászni magam az ágyon, két kicsi fiam máris segítségemre siet. Dávid lassan lehúzza rólam a takarót, Ábi készíti az ágy mellé támasztott két mankót. Mikor szabaddá válik a bal lábamon lévő, színes rajzokkal ékesített kötés, rögtön beszélgetni kezdünk róla. Külön-külön megnézzük a starwars űrhajót, a kis, színes virágokat, a nyuszifejet nagy fogakkal, a cseresznyét, a legoembert és persze a szivárványt. Találunk még kutyust, autót, szívecskét, fát nagy zöld lombbal és egy napocskát is. Ez utóbbi kis szöszim ötlete volt, mert emlékszik arra, hogy mikor kiskorában rendszeresen vérvételre jártunk, a kedves nővér minden alkalommal, nagy türelemmel és precizitással biggyesztett ragyogó napocskát színes filcekkel a tapaszra, amivel leragasztotta a tűszúrás helyét. Miután elégedetten nyugtázzuk, hogy az összes rajz a helyén van, felállok. 
Kifelé botorkálva a szobából, hű testőreimmel, arról ötletelünk, hogy milyen finomságok jöhetnek számításba reggeli gyanánt….

Hogy hogyan folytatódik a történet, a fantáziádra bízom, kedves Olvasóm. 😉

Hogy ez a kép vajon egy emlék -e a múltból, vagy talán egy jövőbeli élethelyzet megnyilvánulása, azt nem tudom megmondani.
Azt hiszem felébredtem az álomból. Kezemmel kitapintom azt a kemény kis csomót a bal combomon, ami kiválthatta ezt az álmot, amit ébren álmodtam. Csak egy gondolat volt. Hogy pozitív, vagy negatív, arról dönts Te, kedves Olvasó! Te, aki olvasod ezeket a sorokat, mit gondolsz?
    
   

Valamelyik nyáron történt, hogy Bius kicsi lánya az apukájával töltött egy egész hetet az óvodai szünet ideje alatt.  Ha jól emlékszem csütörtök volt, amikor az a gyönyörű kislány megjelent a műhely ablaka előtt. Emlékszem a kék szemek csillogására, ahogy anya és lánya örült egymásnak. Csak pár percre találkoztak, de Bia arcán a ragyogás még órák múlva is látszódott…
Hasonló örömet okozott nekem ugyanez a szőke Kisvirág, ugyanazon a helyen ma délután, mikor egyszer csak ott állt velem szemben a nagy kék szemeivel, őszinte gyermeki mosolyával a műhely közepén… Már annyira szerettem volna őt látni, napok óta kerestem a módját, hogyan és mikor kerülhetne sor erre.
Nem tudom, hogy csinálja ez a lány, de valahogy mindig kitalálja a gondolataimat. Órák teltek el azóta, de még mindig nagyon jó visszaemlékezni a pillanatra és az együtt töltött percekre. Ha meg akartál lepni, sikerült, drága Bius 🙂 Köszönöm neked.  

“A régi kor természettudósai beszélnek egy csodaállatról, amelynek neve „krák”.
Pontoppidan norvég tudós le is írta e szörnyeteget.
A krák egy töméntelen nagy, tengeri állat, mely lenn a tengerfenéken lakik, s melynek néha-néha eszébe jut a vizek színére felemelkedni. Mikor aztán rengeteg nagy háta felmerül a hullámok közül, befedve tengeriszappal, telenőve tengeri fügével, tengeri tulipánnal, korallerdővel, akkor a penguinok, kormoránok azt gondolják, hogy ez valami új sziget, odatelepednek, ott fészkelnek, rondítanak a hátán; a krák engedi azt békével. Idő jártával aztán belepi a fű a hátát; a hajósok meglátják: „ni, milyen szép zöld sziget!” kikötnek rajta, birtokukba veszik, házat építenek rá; a krák mindazt tűri szépen. Azután elkezdik a hátát fölszántani, bevetik árpával; a krák engedi a hátát szántatni, boronáltatni; legfeljebb akkor, mikor tüzet raknak rája, gondolhat annyit magában, hogy milyen nagy baj az, mikor egy ilyen nagy állat nem tudja a hátát megvakarni. A hajósok mindig jobban találják magukat rajta, már kutat is ásnak a hátán, s ugyan örülnek rajta, mikor víz helyett zsírt meregetnek fel a kútból. A krák engedi szivattyúztatni a zsírját, hiszen van neki elég. A hajósok a gazdag szigetre raktárakat építenek, vámot, rendőrséget importálnak rá, talán még részvénytársulatokat is alapítanak föléje. Egyszer aztán, mikor már az eleven húsáig lefúrtak, a krák azt gondolja, hogy de már ennek fele sem tréfa, s visszaszáll a tenger fenekére. Vele együtt madár, ember, hajó, raktár és részvénytársulat.”

Ez a felirat áll azon a pöttyös túrórudi mintázatú öngyújtón, amit kedves kollégám – Béla bácsi, számomra ismeretlen késztetésböl nekem ajándékoz pontosan abban a pillanatban, mikor éppen a sírás határán vagyok. A szemem talán már kezd is könnybe lábadni. Nem kis munkával, sok-sok elmélkedéssel sikerült magam megint felküszködni arra a bizonyos csúszdára, amelyen lecsúszva bizony jó mélyre lehet süllyedni. Már készültem elengedni a kapaszkodót, mikor felbukkant az öreg. Eszembe jut az a Rúzsa Magdi szám, amit Hajni küldött nekem pár hete. Látod Kedves, hát tényleg léteznek angyalok!

Még mindig találok B&É monogrammal ellátott teásdobozokat a munkahelyemen. Még mindig fáj.  Még mindig nem tudom elfogadni,  hogy ő sincs már….

Csütörtök reggel, 151-es busz. Két fiú ül egymás mellett. A kisebb olyan 8 éves forma, a nagyobb 16 körüli lehet. Az első benyomásom, hogy összetartoznak. Hosszú megállókon keresztül a kicsi néz kifelé az ablakon,  a nagy teljesen belemerül a telefon nyomkodásába. Már-már kezdek elbizonytalanodni, hogy mégsem testvérek,  mikor a kisebb odafordul a nagyhoz, a nagyobb fiú átkarolja es finoman magához húzza őt.  Már együtt nézik a telefon képernyőjét, így, összebújva. Egy idő után a kicsi elkezd játszani bátyja kezével.  A nagy puszit nyom öccse fejére. Többször is megismétli, igazi, ösztönös megnyilvánulása a szeretetnek.  Néha összemosolyognak. Bevillan a kép a kedd estéről, mikor Dávidot köszöntöttük névnapja alkalmából és Ábi mennyire megölelgette…

Mostanában ritkán nézegetem a facebook idővonalat. Sok ismerős követését kikapcsoltam, többnyire a bölcsességeket, könyvajánlókat, verseket es idézeteket tartalmazó oldalak maradtak.

Ma megnyitottam. Legelső bejegyzés egy középiskolai osztálytársam írása egy képpel a kisfiáról. Jóban voltunk anno, kedveltem őt,  kedves, csendes, visszahúzódó srác volt. Mögöttem ült, szünetekben sokat beszélgettünk. Érettségi után már nem tartottuk a kapcsolatot. Pár éve a közösségi oldalon ismerősnek jelöltük egymást, de igazából a szülinapi köszöntéseket leszámítva semmit nem beszéltünk egymással. Néha megnézegetem a képeket a családjáról, két gyerek van: egy lány és egy fiú.  

Most itt van ez az új kép a fiúról. Egy rosszat sejtető kép… A kép felett néhány mondat, amiből beigazolódik a félelmem. A kisfiút elveszítették.  Meghalt egy hete. Leukemias volt. Tudtam, hogy beteg,  Csabi blogot is vezetett naplószerűen az életükről a betegséggel. Azt hittem, hogy túl vannak a nehezén, hogy sikerült leküzdeniük a kórt.  De a fiút szólították odafentről. Talan még 10 éves sem volt… 🙁

Az élet habostorta?

Egy autóriasztó szirénája zavarja meg azt a látszólagos nyugalmat amiben éppen vagyok. Kiültem az erkélyre. Már egy ideje foglalkoztat egy olvasózug kialakításának gondolata. Hát most kreáltam magamnak egyet. Fotel, amiben kényelmesen elhelyezkedek félig ülő-félig fekvő helyzetben. Egy szék lábtartó gyanánt. Vastag pulcsi, színes-kockás vidám színű takarók, amik kellemes hőérzetet biztosítanak ezen a februári, de az évszakhoz képest igen enyhe hőmérsékletű napon. Süt a nap. Nemcsak arcomon, de a pléden keresztül is érzem a sugarak melegítő erejét.
Olvasok. Egy napló. Egy rákkal diagnosztizált korombeli nő betegséggel való küzdelmeinek története.
Az utca apróbb zajai nem zavarnak, de ez a folyamatos éles hang elvonja a figyelmemet az olvasásról. Micsoda felesleges, a nyugalmat megzavaró tényező a pihenőnapon. Ide jutottunk a 21. századra… A képzeletem hirtelen visszaröpít azokba az időkbe – ha egyáltalán volt olyan – mikor még békében élt az ember a társaival. Nem volt elektromosság, nem voltak gépek, a zaj fogalma nem volt ismert, hiszen nem volt semmi más csak a természet hangjai.
Akkor még nem arra fordította az ember az energiait hogy másoktól megvédje a nehézségek árán megszerzett élelmét, vagyonát.
Pár perc és újra viszonylagos csend van. Folytatom az olvasást…

Három órája ülök itt kint.  A könyvet elolvastam. Most csak süttetem az arcom a napsugarakkal. Gondolkozom. Ez veszélyes művelet mostanság.  Mióta pár hete magamra maradtam, sok küzdelmet igényel a felszínen maradás… csak haladok előre az élet tengerén és időről időre azon kapom magam hogy már nem úszok, csak a sötét felhők felé fordulva kezdek süllyedni. De a tudatosságot jól belém verte az a lány,  úgyhogy ilyenkor igyekszem gyorsan keresni valami olyan elfoglaltságot ami szórakoztat,  de legalábbis eltereli a figyelmemet a rossz gondolatokról. Ez az állandó figyelemkorlátozás, tudatos gondolatirányítás sok erőmet felemészti. Mennyivel könnyebb lenne önsajnálatba merülni…
Tovább nehezíti a helyzetet, hogy minden egyes ilyen jellegű helyzetfelismerés, hogy már megint rossz irányba tartok, őt juttatja eszembe. “Csak legyél pozitív és akkor jó dolgok fognak veled történni. ” De hol van ő most? Hol vagy, Bius?
Az elengedés még nem megy. Talán nem is fog soha. Hallom ahogy mondod: “szép kis megerősítés… “
Aztán itt van a másik lelkitársam. Néha varázsol nekem egy kedves kis szigetet, amit a szemem elé tár a végtelen tengeren és én boldogan úszok felé, reményekkel telve. Hálás vagyok ezekért a percekért, órákért, mert feltöltődöm velük, jobban érzem magam. Próbálok örülni a pillanatnak és nem attól félni előre, hogy mekkora csalódás lesz, mikor a kis sziget képe szertefoszlik a messzeségben. Csak megyek tovább és próbálom hosszasan őrizni a kellemes érzet emlékét a fejemben. Hiszem, hogy lesznek még más, a vízből kiemelkedő földrészek, ahol megpihenhetek és örömet, boldogságot találok. Várom, hogy rátaláljak arra a helyre, ahol még osztozhatok is valakivel a boldogságban. Szeretnék szeretni. Szeretném, ha szeretnének. Tudom, hogy milyen, amikor ez a kettő egyszerre megvalósul. Élénken él még bennem a létezésnek ez a fantasztikus formája.

Az egyedüllét nem zavar.  Elvagyok. De a magányosság démonjának tőrje újra és újra éles fájdalmat okoz a lelkemben.
Györgyi megkérdezte csütörtökön, hogy kivel szoktam megbeszélni a dolgaimat. Most nincs ilyen ember. Néha beleesek abba a hibába, hogy Dáviddal diskurálok felnőtt dolgokról. Nem jó ez így. 
Tudom, hogy barátokra és társa lenne szükségem.  De legalább az egyikre. Hogy miért nem keresek új barátokat? Mert félek. Túl erős a “nem kellek” érzése bennem. Félek, hogy megint közel kerülök valakihez aztán elveszítem. Félek az újabb veszteségektől. Nagyon fájnak még a régiek. Így biztonságosabb. De nem könnyebb. ..
Itt van meg Brigilány… hogy nekem, azt nem mondhatnám. Én ennél intenzívebb kapcsolatra vágyom, mint hogy pár hetente beszélünk 5-10 percet, mondhatjuk hogy muszájból. Ő nem elérhető.
Kálmi az egyetlen ember, akire számíthatok. De csak ha nagy baj van. Egyébként ő is igyekszik távol tartani magát tőlem. Persze neki is megvan rá az oka. Ahogy Briginek is.
Mindenki próbál boldogulni az életben.  Így megy ez. 

Ez a könyv, amit olvastam elgondolkodtatott. Mindenkiben felmerül a kérdés, hogy ha beteg lenne és kórházban feküdne, vajon ki látogatná meg, ki az aki aggódna érte. Most én is felteszem magamnak ezt a kérdést…
Az élet megmutatja: nem az számít, hogy hányan vannak körülöttem. A kölcsönösség fontos és elengedhetetlen. Különben az emberi kapcsolatok mit sem érnek. Csak akkor működik, ha mindketten egyformán akarjuk. Attól lesz igazi. Attól lesz mély és érzésekkel teli. Ilyen kapcsolatra vágyom. Figyelek arra, hogy senki mellett ne sétáljak el, ne szalasszak el egyetlen alkalmat sem, ami egy új barátság kezdetét jelentheti. De közben félek. Félek a sérüléstől, félek nyitni, félek beengedni. Félek bízni.
A saját bőrömön is megtapasztalhattam, milyen elveszíteni valakit, akit nagyon szeretek, milyen tehetetlenül szemlélni ahogy a másik távolodik és egyszer csak eltűnik az életemből.  Nem akarok senkinek sem ilyen fájdalmat okozni megint. 
Óvatos vagyok. Kicsit talán visszahúzódtam a csigaházamba. Nyalogatom a sebeimet, amit a veszteségek okoztak. A fájdalmam egyelőre nagyobb, mint az újabb kapcsolatok kialakítására irányuló vágyaim. De reménykedek. Ki tudja mit hoz a holnap.