Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Ez a királylány okos is volt, szép is volt, de ennél fontosabb volt, hogy egy nagy, erős vártoronyban élt. Már nem emlékezett, hogyan került oda, talán mindig is ott lakott. Hát ott élte mindennapjait, nem nagyon látogatták, csak az édesanyja, aki nevelte. Úgy volt őközöttük, hogy az édesanya megmondta: “no, ezt így csináld lányom!” és a lány úgy is tett. Aztán mikor meg azt mondta:”azt úgy csináld, leány!” akkor meg úgy lett.
Jó gyermek volt a lány, nem ellenkezett, minek is ellenkezett volna, hiszen nem volt neki szava abban a házban. Már megtanulta régen, hogy hol van az ő helye.
Teltek-múltak az évek, a lány cseperedett, idősödött. Néha kikukkantott az ablakon – mert ablak azért volt ám a szobája falán – és onnan nézte a kint zajló életet. Sokat gondolkodott, ábrándozott, hogy milyen lehet odakinn, a falakon kívül. Erősen szeretett álmodozni az a lány. Na, de nem volt mit tenni, neki ott belül volt a helye, nem volt neki dolga másutt.
Néha felnéztek hozzá a toronyba a kíváncsiskodók, mert nemigen tudta senki, hogy kiféle s miféle szerzet lakik ott fent. Néhányan meg is szólították, mikor látták a szomorú arcocskáját az ablakban, de aztán továbbálltak, hiszen mit kezdhettek volna vele.
Bizony szomorú volt a leányka, mert nem volt neki sok öröme. Végtelenül magányosnak érezte magát ott fent, bezárva, elzárva mindentől.
Egyszer egy szép napon arrafelé kódorgott egy másik lányka, nem volt ő más, mint a szomszéd királyság legifjabbik királykisasszonya, Holdacska. Holdacska felnézett a vártoronyra, meglátta a királylányt és felkiáltott neki:
-Szép napot néked, kedves királylány!
A királylány visszaköszönt:
-Neked is szép napot Holdacska!
Édesanyja beszélt párszor a szomszéd királyság le- és felmenőiről, így hát tudta a leány nevét.
Holdacska megint szólott:
– Nem jössz -e le kicsikét onnan fentről? Lenne -e kedved sétálgatni a mezőn a gyönyörű virágok között, kicsit cseverészni, kergetőzni, játszani?
Ó, hát a királylány úgy ment volna, persze hogy lett volna kedve, hiszen ilyet ő még sosem csinált mindaddig a percig! No, de meg is ijedt erősen. Szabad – e neki ilyet? Meg hát hogyan lesz? Hiszen ő még sosem beszélgetett másokkal! Így tűnődött magában, mikor újra meghallotta a lány hangját odalentről:
– No jössz -e vagy sem? Mert én bizony megyek tovább vagy veled, vagy nélküled!
A királylány összeszedte minden bátorságát, gyorsan cipellőt húzott és már szaladt is le a magas toronyból, csak úgy porzott a sok lépcsőfok a lába alatt. Mikor aztán leért a két lány egymásra mosolygott és nyomban neki is indultak. Holdacska olyan szép helyekre vezette őt, amilyet addig csak álmában látott! Futkorásztak, virágot szedtek, kacagtak. Attól a naptól kezdve minden nap eljött a lány, hívta őt és minden délutánjukat együtt töltötték. Persze nem csak játszottak ők mindig, néha csak leültek egy jó nagy fa árnyas tövébe és ottan beszélgettek órákon át mindenféle dolgokról. Nagyon jól megértették egymást.
A királylány azt gondolta: “nem akarok én többet ott fenn a sötét toronyba bezárva élni. Nem jó ott énnékem egyedül.” Ezt a gondolatát meg is osztotta barátnőjével – mert az idő múlásával bizony szoros barátság alakult közöttük. Holdacska így szólt hozzá :
– Nem kell néked így élni, hiszen a te sorsodnak te magad vagy a kovácsa.
A királylány elgondolkodott azon, amit Holdacska mondott neki. Másnap aztán, mikor találkoztak, Holdacska nagy csomagot hozott a kosarában. A királylány csak nem tudta eltalálni mi lehet abban a csomagban, mert úgy be volt az bugyolálva, hogy semmi sem látszott ki belőle.
Holdacska ünnepélyes hangon mondta:
– Kedves Királylány! A kovácsnak jó szerszám kell ahhoz, hogy jól tudjon dolgozni. Fogadd el tőlem ezt az ajándékot! Tégy vele belátásod szerint!
Azzal átadta a kosárban lévő csomagot a királylánynak. Igen nehéz volt az ajándék, nem is sejtette a lány, hogy vajon mi lehet az. Félénken bontogatta kifelé és hát igen csak elcsodálkozott, mikor meglátta! Mert nem volt az más, mint egy óriási kalapács!
Na de mit kezdjen ő most ezzel? Miért adta ezt neki Holdacska? Mi vele a célja? Ezek a kérdések cikáztak a fejében, de azért elmosolyodott és illedelmesen megköszönte az ajándékot. Közben magában egyre csak azon morfondírozott, hogy mit kezdjen ő egy ekkora nagy kalapáccsal. Ez a lány talán csak mókázik és meg akarja őt viccelni? Vagy mi a búbánatért adta neki ezt az óriási szerszámot?
Késő este volt már, üldögélt a szobájában a nagy karosszékben a kandalló előtt és szokása szerint hosszasan elmélkedett, mikor egyszer csak elnyomta az álom. Különös álmot látott a királylány akkor éjjel.
Másnap hajnalban, mikor még a Nap is éppen csak dörzsölgette álmos szemeit, édesanyja irtózatos robajra ébredt a palota szomszédos szárnyában. Rohant is fel a toronyba tüstént, mert hallotta, hogy onnan jön ez az iszonyatos dübörgés. Hát amint belép a szobába, atyaég, mit kell, hogy lássanak a szemei! Az ő lánya fog a kezében egy óriási kalapácsot és bizony azzal veri, pusztítja a falat. Közvetlen a kicsi ablak mellett, de már akkor kétszer akkora volt a nyílás a falon!
-Bolond vagy -e te lány? – kiáltott rá – Hát mit csinálsz?
De a királylány bizony oda sem nézett, csak dolgozott tovább. Minek is magyarázkodott volna, tudta jól, hogy felesleges minden szóért.
Az édesanya csak legyintett a kezével, sarkon fordult és kiment. De bizony Holdacska nem lepődött meg, mikor lentről meglátta az irtó nagy lyukat a torony falában és mögötte az ő kedves barátnőjét. Csak felnézett, finoman biccentett a fejével és mosolygott.
A királylány innentől fogva reggeltől-estig dolgozott a falon. Minden áldott nap. Holdacska sokat segített neki és együtt tervezték, hogyan lesz majd ha már nem lesz ott az a magas vártorony. Teltek a hetek, hónapok egyre fogyott a vastag építmény, míg teljesen el nem tűnt a föld színéről. Akkor aztán nekiláttak a királylány új otthonának felépítéséhez. Pontosan három esztendő múlva, olyan szép kis háza lett a királylánynak, hogy még maga sem hitte el, hogy ez valóság és ez a tágas, világos házikó tényleg az övé.
Mindenki a csodájára járt, még a szomszédos birodalmakból is jöttek az emberek. A királylány pedig mindenkit szívesen látott, megvendégelte és közben meghallgatta az embereket. Nem volt már az a csendes, szomorú leányka, mint hajdan amikor a magas sötét toronyszobában élt bezárkózva. Kinyílott ő most már, mint a tavaszi virág. Csillogott a szeme miközben az emberekkel beszélt, csak úgy dőlt belőle a szó, de hallgatni is tudott erősen és segíteni akart az egész világon, mindenkit szívébe fogadni.
Egyre többen lettek körülötte és ő mindeniküket úgy szerette. Annyira boldog volt, mint még soha. Holdacska persze mindig ott volt mellette, nem kellett már nekik szó sem ahhoz, hogy beszéljenek, hiszen megértettek ők egymást már anélkül is. Igaz barátok voltak ők ketten.
Eleinte jól érezte magát a kis házikóban a királylány, de aztán már nem volt elég neki, hogy bejárása van hozzá a világnak, ő is kikívánkozott. Ki az emberek közé. Szeretett volna már ő is világot látni, menni ide oda, látogatóba ehhez-ahhoz.
És ment is bizony. Ment ő amikor csak lehetett és ahová csak lehetett. De legtöbbet mégiscsak Holdacskához ment. Nagyon szeretett ott lenni, barátságos otthona volt a lánynak. Sokszor felkerekedtek és nekiindultak, új tájakat, vidékeket felfedezni. Holdacska sokszor megmosolyogta a királylányt, amikor az rácsodálkozott a világ különleges vagy éppen nagyon is egyszerű dolgaira. Persze még, hogy rácsodálkozott! Hát hogyne csodálkozott volna! Mert hiába hogy az idő őt is ugyanúgy kísérte útján, mint bárki mást, neki mégis annyi minden új volt még és ismeretlen, mintha csak kicsiny gyermek volna. Ó, de sokat nevettek ők együtt. De még mennyit!
Itt akár véget is érhetne a mese, azzal, hogy így éltek boldogan, míg meg nem haltak.
De tudjatok hogy van ez, még a mesében is történnek csúf dolgok.
Bizony a mi királylányunkkal is történt ilyesféle, nem is egyszer! Volt is akkor nagy sírás-rívás. Szaladt akkor nyomban az ő kis Holdacskájához – hát kihez máshoz szaladt volna – hogy elpanaszolja a bánatát és egy kis vigaszt találjon nála. De azt ugyan ott nem talált! Mert Holdacskát nem olyan fából faragták. Kemény volt ő, mint a kő, lány létére biza’! Mindig szépen meghallgatta barátnéját, de aztán úgy elmondta a véleményét az ügyről – már ha volt neki – hogy a királylány talán még jobban zokogott, mint előtte. De jól volt ez így. Mert nagyon bölcs volt ám az a lány, jól tette az ember lánya, ha hallgat rá. És igazán jó barát volt Holdacska. Mindig segített ő, a maga módján. Tudta ezt jól a királylány. Ezért is fordult mindig őhozzá, mert benne tudott bízni a legjobban.
Hát imigyen éltek ők, együtt nevettek, együtt is sírtak. Voltak szép és voltak nehéz napok a királylány életében. Annyi sok-sok emberrel találkozott és azoktól persze kapott jót és rosszat egyformán. De ő szépen lassan megtanulta, hogyan kell neki gondolkodni az életről, hogyan kell a fülét ki és becsuknia, hogy bizony csak az jusson be az ő fejébe, amit akar, hogy bent legyen. A többi meg maradjon csak jól odakint.
No, de előfordul, hogy az ember túl későn csukja be a fülét és bizony olyankor bemegy olyan is a fejibe, amit nem akar. A királylány feje pedig úgy működött, hogy ami oda egyszer bekerült, az onnan aztán egykönnyen nem távozott. Gondolkodott, tépelődött, jól megrágta, aztán kezdte elölről. Rettentő sok időt töltött így elmélázva, elgondolkodva a dolgokon, amik ott voltak bent az ő fejében. Aztán amikor valamire jutott, akkor szerette azt megosztani másokkal, de legjobban az ő kedves barátnőjével, Holdacskával. Jól meg is tudtak beszélni mindent, de Holdacska azért mondta neki párszor:
-Ugyan ne gondolkodj már annyit! Ami nem kell, csak dobd ki mielőbb onnan! Ürítsd ki a fejed, különben megbolondulsz!
De a királylány nem tudta, hogyan kell ezt csinálni. Neki valahogy mindig ott maradtak a fejében a gondolatok. Mind egy szálig. Amikor azt hitte, hogy az egyiktől megszabadult, mindig jött helyébe egy másik, a régi, elveszettnek hittek is újra és újra felbukkantak. Hogy ez jól volt e így, vagy nem volt jól, döntse el ki-ki maga szerint. Ő világéletében ilyen volt, mindig kellett neki tűnődni valamin.
No, de máskülönben olyan szép, színes volt az ő élete akkoriban, annyian voltak körülötte, hogy régóta nem érezte már, hogy magányos.
Egy szép napon, mivel nem akadt semmi dolga, arra gondolt a királylány, hogy meglátogatja barátnőjét. Útközben elképzelte, ahogy majd együtt teáznak, beszélgetnek, mókáznak, ahogyan máskor. Amikor odaért Holdacska házához, bekopogott az ajtón. Várt, várakozott, de nem történt semmi. Kopogtatott még egyszer, de az ajtó csak nem nyílott ki. Odament az ablakhoz, ami résnyire nyitva volt, elkezdte onnan szólongatni barátját:
– Holdacska! Én vagyok itt, királylány! Itthon vagy?
Fülelt erősen, de semmilyen válasz nem érkezett. Hát – gondolta – Holdacska nincs itthon de sebaj, majd később újra eljövök. Azzal hazaindult.
De amikor később visszatért, megint nem találta otthon a lányt. Ugyanez történt másnap is, sőt a következő napokon is. A királylány már nagyon aggódott a barátnője miatt. “Csak nem történt vele valami? Remélem, hogy jól van!”- így elmélkedett magában. Talán elutazott – találgatott – de miért nem szólt róla?
Egyik délelőtt, elment a piacra vásárolni, gondolta, hogy vesz egy kis friss gyümölcsöt otthonra. Ahogy nézelődik, válogat az almák közt, hát egyszer csak megpillantja Holdacskát! Pont a szemközti sorban állt, éppen a kofával alkudozott. A királylány hirtelen olyan boldog lett, hogy újra itt van ez a kedves lányka és megint találkozhatnak. Gyorsan visszatette az almákat a többihez és már futott is oda Holdacskához. Mosolyogva, boldogan üdvözölte a lányt, annyira örült a viszontlátásnak. De Holdacska nem örvendett neki. Sőt, meglehetősen hűvösen fogadta, köszöntötte, de látszott, hogy nem örül a találkozásnak. Lefagyott a mosoly most már a királylány arcáról is. Szinte érezte azt a hűvösséget ami a másik lány lényéből áradt.
– Mi történt veled? Kerestelek számtalanszor, de nem találtalak otthon – kezdett beszélni. – Nagyon aggódtam miattad – folytatta.
– Köszönöm, jól vagyok. – felelte a lány.
A királylány még szeretett volna tovább beszélni, valamit mondani, de a lány megelőzte és így szólt :
– Most mennem kell – azzal határozott léptekkel távozott. A királylány csak állt ott értetlenül, nem tudta mire vélni a dolgot. Mi történhetett vele? Hiszen ő nem ilyen. Ez nem az ő barátnője. Biztos hogy valami történt.
Egész úton hazafelé azon töprengett, hogy mi lehet az oka annak, hogy Holdacska ilyen furcsán viselkedett. Elhatározta, hogy másnap elmegy hozzá és akkor majd mindent megbeszélnek. Fel is kerekedett délelőtt, még süteményt is csomagolt a teához. Mikor a ház közelébe ért látta, hogy Holdacska kint dolgozik a kertben, új virágokat ültet. Nagyon szerette a virágokat, sok, szép színes virág nyílt a kertjében. A királylány odalépett hozzá és köszöntötte:
– Szervusz Holdacska!
A lány éppen hogy csak felpillantott rá, úgy mondta:
– Szervusz!
Mivel jól ismerték egymást, a királylány már tudta, hogy a tegnapi ridegsége nem múlt el. Azért tovább próbálkozott:
– Milyen szépek a virágaid!
A lány nem szólt semmit.
– Eljöttem hozzád, hogy beszélgessünk, hoztam süteményt is.
De a lány csak foglalkozott tovább a palántákkal némán.
– Segíthetek neked? – kérdezte a királylány.
– Nem, köszönöm – felelte Holdacska.
A királylány érezte, hogy itt most nem fog tudni egyről a kettőre jutni vele. Így hát néhány percig még nézte, ahogy dolgozik, aztán elköszönt és továbbállt. A süteményt a tornácon hagyta. Nagyon szomorú volt, ahogy sétált hazafelé. Most nem nézelődött, mint máskor, nem fütyörészett, csak lépkedett némán, maga elé bámulva, tette egyik lábát a másik után. Mikor hazaért bezárkózott, leült a kandalló elé és szomorúan nézte a lángnyelvek játékát. Mi történhetett? Miért lett Holdacska ilyen rideg és elutasító? Csak nincs valami baja? Vagy talán ő tett valami rosszat, amivel megbántotta? Hiába gondolkodott, nem tudott semmire sem jutni. Nem jutott az eszébe semmilyen okos magyarázat.
Ahogy teltek a napok, egyre inkább hiányzott neki a lány. Már nem volt kedve másokkal sem beszélgetni, hiszen hiába voltak más barátai is, a legkedvesebb mégiscsak Holdacska volt a szívének. Őt szerette legjobban, őt fogadta leginkább bizalmába. Reménykedett, hogy majd jelentkezni fog, eljön hozzá újra, mint régen, de mindhiába várta. A lány nem jött el.
Már semmi sem volt a régi. Lassanként minden olyan szürke lett. Minden bizonytalanná vált. A királylány megtanulta: semmi sem tart örökké, sosem tudod mire számíthatsz, mit hoz a holnap. Most értette csak meg, hogy milyen fontos a bizalom, a barátság, a szeretet. Ezek nélkül bármid is van, semmid sincs.
Nagyon szomorú volt, de egyre csak azon járt az esze, hogyan tudná helyrehozni ezt a dolgot. Kell, hogy legyen valami megoldás. Történnie kell valaminek, ami majd visszafordítja a dolgokat és akkor megint szép lesz minden. Hiába törte a fejét éjszakákon át, csak nem tudott semmi hasznosat kiötölni. Talán segítséget kellene kérnie másoktól, nálánál okosabb emberektől – gondolta. De kihez fordulhatna? Eszébe jutott az édesapja. Talán ő segíthetne. De hogy találja meg? Hiszen már olyan régen elment tőlük és olyan nagyon messzire, hogy mire az ember odaér, már egy másik világban találja magát, ahonnan ki tudja van -e visszaút? Hiszen az édesapja sem jött vissza onnan sohasem. Így hát ezt a lehetőséget elvetette. Voltak a faluban öregek, akiket meg is kérdezett, de mind csak azt mondták:
– Amin nem tudsz változtatni édes lányom, azt jobb, ha elfogadod!
De a királylány sehogy sem tudta elfogadni, hogy a barátságuk így véget ért. Lassan elfogytak az emberek is, akik jártak hozzá, mert már nem volt kedvük beszélgetni vele, hiszen olyan bánatos volt és hallgatag. Eljött a nap, hogy az utolsó látogató is betette maga után az ajtót és onnantól fogva nem jött már senki más. A királylány sem mozdult ki a házból, csak ha nagyon nagy szüksége volt valamire. Egyik este, ahogyan üldögélt a sötét szobában, eszébe jutott a vártorony, ahol fiatal korában élt. Már nagyon régen nem gondolt régi otthonára, de most valahogy mégiscsak befészkelte magát a fejébe az akkori szobája képe. Milyen biztonságos is volt az a hely. Ott nem kellett tartania semmitől, hiszen nem is történt soha semmi. Mégis milyen boldogtalan volt akkor, a sötét falak között. Most meg itt él a szép, világos házában, szabadon, a szíve mégis mennyire fáj. Azon vette észre magát, hogy visszavágyik a régi szobába. Felkelt a székből, odament az legnagyobb ablakhoz. Felnézett az égre, bele egyenesen a Hold vakító fehér fényébe. Összeszorult a szíve. Nézte egy percig, aztán behúzta a függönyt. Ment a következőhöz, majd így sorban mind az összes ablakot besötétítette. Az ajtót kulcsra zárta, köntösét levetette, majd befeküdt az ágyába. Jól betakarózott, a takaró alatt jól összegubózott és behunyta a szemét. Megpróbálta elhessegetni a gondolatokat a fejéből. Nem akart most gondolni semmire, csak feküdni ott a melegben, biztonságban. Így feküdt ott a királylány a sötétben, amíg csak el nem nyomta az álom.
Hogy hogyan folytatódik a mese?
Így feküdt ott az idők végezetéig?
Vagy talán eljött érte a délceg lovag, aki felébresztette álmából aztán boldogan éltek míg meg nem haltak?
Netán bekopogtatott hozzá Holdacska, a barátnője és egymás nyakába borulva sírtak aztán nevettek és onnantól kezdve minden rendben volt?
Honnan tudhatnánk ezt megmondani ebben a szent percben? Hiszen sosem tudhatod, mit hoz a holnap…
