“Csalfa emlékeztünk azzal áltat minket, hogy ifjúságunk minden napja milyen szépséges volt.”
Én nem tudom, hogy az emlékeimet mennyire írta át az idő…
Van egy kép, az ágyon ülünk, pókerezünk. Csak mi ketten. Te tanítottál meg játszani.
Szerettem azt a szobát, a nagy ágyat, ahol mindig aludtunk, a szekrényt ahol a ruháink voltak. A radiátoron pihenő macskát. A pici konyhát, ahol együtt főztünk, az étkezőt, ahol vacsoráztunk.
Szerettem a lakást, szerettem hazamenni hozzád. Minden nap. Évek után is.
Egy ismerősöm beszélt arról, hogy a párjával, akivel 2 éve vannak együtt, mennyire szeretik még mindig megérinteni, megölelni, megcsókolni egymást. Eszembe jutottál. Mi is így voltunk.
Tudod, hogy az az álmom, hogy egyszer eljössz értem. A szemembe nézel és azt mondod: szeretlek.
Eljöttél és a szemembe néztél. A szemed azt mondta: szeretlek. De a szád meg azt, hogy álomképet ringatok.
Amikor a valóra vált álom azt mondja, hogy nem fog valóra válni az álmom azt minek hívják? Lehetetlenség? Képtelenség? Egy megkérdőjelezhető axióma? Dehát olyan nem létezik. Bár az álmokban minden lehetséges…. 🙂
Az összetört szív megragasztható. Gondos munkával, odafigyeléssel olyan tökéletessé lehet varázsolni, mint amilyen volt. Igaz, Kedves? 😉
Akkor aztán az ember már nem is gondol arra, hogy valaha törött volt, csak boldog, hogy újra ott van vele.
Tudod Te a megoldást, képes is vagy megtenni. Kérdés, hogy akarod -e?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: