A zene…
“Egy ölelésnek hatalmas értéke van. Segít abban, hogy szavak nélkül tudasd a másikkal mit érzel iránta. Ha rossz napod van, ha ideges vagy, egy ölelés segít megnyugodni. Érezteti, hogy biztonságban vagy. Egy ölelés segít kibékülni, segít jobban, sokkal jobban szeretni. Egy ölelés lehet fájdalmas, boldog, lehet tiltott, vagy éppen titkos. De felesleges soha..”
Már csak 3 hét és nincs többé ház. Már csak 3 nap és nincs többé Kevin. Én voltam az, aki eladta a házat és én leszek az, aki véget vet egy életnek. Ha képes leszek rá. De muszáj lesz. Csak számolom a napokat, mennyi van még neki hátra, de ezt senki se tudja, se ő, se a fiúk, se senki más. Nincs annál rosszabb, mint várni a halált. Nem akarok túl lenni rajta. Nem akarom, hogy bekövetkezzen. Nem akarom, hogy a fiúknak szembesülniük kelljen azzal a szomorú ténnyel, amikor boldogan érkeznek majd vissza pénteken a nyaralásból, hogy már nincs kutyánk. Nem akarom meghozni ezt a döntést. Nem akarom megtenni. De senkinek nem kell egy haldokló, öreg, beteg kutya. A lakásba nem tudom magammal vinni, hisz szinte menni sem tud. Nincs választásom. A sors újabb kegyetlen húzása. De nem okolhatom a sorsot, sem mást, csakis magamat. Nekem kellett volna gondolnom a következményekre, hogy mivel jár, ha eladom a házat. Az én kutyám az én felelősségem. Talán abban bíztam, valamilyen módon megoldódik magától ez a feladat. De nem tudok kitérni ez alól a felelősség alól, vállalnom kell. Meg kell tennem és aztán tükörbe kell tudnom nézni. Hol van az anyám meg az apám, vagy bárki más, akitől segítséget kérhetek? Hogy jó döntést tudjak hozni. Gyenge vagyok, ha megteszem, vagy erős? Ez a jó út, vagy éppen ez a rossz? Ki segít meghozni a jó döntést? Persze, tudom, olyan nincs. Túl nehéz nekem ilyen súlyos kérdésekben dönteni. Ha nem lesz megfelelő a lakás, amit választok, akkor eladhatom és vehetek egy másikat. De itt élet-halálról van szó. Ezt nem lehet majd visszacsinálni. Nagyon félek és nagyon sajnálom Kevint.
A másik sürgető feladat, hogy lakást keressek. Semmi kedvem nincs hozzá. Sem erőm, sem időm. Ma foglalkozthatnék ezzel, de nem teszem. A fiúk már messze járnak és megint egyedül vagyok. Baromira egyedül. Az összes gondommal. Az összes holmimmal, amit össze kéne pakolnom, készülni kellene a költözésre. De nem megy. Semmittevéssel töltöm a délutánt. Merengéssel, emlékképek felidézésével, hogy milyen jó volt, amikor jó volt.
Egyszer arról beszélgettünk Petivel, hogy a kapcsolatokat mi rontja el. Azt mondta, hogy ha nem lennének ilyen rossz anyagi helyzetben, meg ha nem lenne a barátnője exférje olyan, amilyen, akkor köztük is minden rendben lenne. Határozottan tiltakoztam ezellen. Nem értek egyet. Ént azt gondolom, hogy egy olyan párkapcsolatba, ahol a két fél igazán szereti egymást, az égvilágon semmi, de semmi nem tud belerondítani. Mert pont fordítva kell, hogy működjön a dolog. Nem szabad, hogy a hétköznapok problémái tönkretegyék a kapcsolatot. Éppen, hogy a biztonságot, szeretetet adó társ az, aki erőt kell hogy adjon az élet nehézségeinek leküzdésére. A családod, a párod az, akire mindig számíthatsz és amikor hazamész egy nehéz nap után, ott akkor is vígaszra, megnyugvásra, elfogadásra és szeretetre kell, hogy találj. Így kell, hogy működjön, különben semmi értelme. Nem lehet, hogy minden bizonytalan legyen. Kell a biztos pont, a biztonság, a pozitív élmények, mert anélkül hogy lehetne boldogulni? Ha ezt nem érzed a társad mellett, akkor az nem igazi párkapcsolat. Akkor olyan, mintha egyedül lennél. Az emberek szeretnek mindenféle kifogást találni, hogy éppen milyen külső tényező miatt nincsenek jóban a párjukkal. Persze, kényelmesebb és könnyebb, ha ideálisak a körülmények. De hidd el nekem, Kedves Olvasó, egy kopott falú, picurka kollégiumi szobában, egy sokat látott ócska egyszemélyes heverőn is lehet óriási egyetértésben, nagy szeretettel összebújva boldogan beszélgetni és aludni a pároddal, és ha Te vele akarsz lenni és rá vágysz, akkor egy cseppett sem érdekel, hogy milyen a környezet és ha rossz napod volt, vagy valami rossz történt veled, az legfeljebb annyiban befolyásolja az eseményeket, hogy mégszorosabban és még hosszabban öleled át a párodat. Én hiszem, hogy ennek így kell lennie és tudom is, hogy léteznek olyan kapcsolatok, amit nem rendít meg semmilyen probléma. Csak két dolog kell hozzá: szeretet és elköteleződés.
Már megint itt van előttem ez az üveg bor, pár órája végső elkeseredésemben elhatároztam, hogy megiszom, be is mentem érte a szobába, kézbe vettem, de aztán elbizonytalanodtam. Még ahhoz is gyáva vagyok, hogy lerészegedjek. Azt várnám tőle, hogy majd könnyebb lesz, de félek, hogy még rosszabbul fogom magam érezni. Megint ez a döntésképtelenség. Ennek véget kell már vetnem. Itt és most. Ha nem nyitom ki, akkor elkönyvelhetem, hogy arra sem voltam képes, hogy legalább megpróbáljam. Ha megiszom mi történhet? Sírni fogok? Vagy nevetni? Ki tudja? Holnap rosszul leszek. Na és? Mit számít? Én mondom mindig mindenkinek, hogy élvezd ki a percet! Én meg be vagyok tojva egy üveg piától? Persze, félelem az ismeretlentől. Ismerős, Kedves Olvasó? Én sem vagyok jobb, mint bárki más. Én is félek. Én is bizonytalan vagyok. De meg van bennem az akarat a változásra. Kérdés, hogy az erő is megvan bennem hozzá? Gondolkozni rajta kevés. Ahogy az öreg Yoda mester mondta: Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld. Hát lássuk, mire vagyok képes…
A bor felbontásra került. Még soha nem voltam részeg. Nem tudom, milyen az. Csak a másik oldalt ismerem. Elviselni az ittas embereket. Most engem kellene elviselni, ha lenne valaki mellettem. De nincs. Vicces, nem? Vagy inkább szörnyű? Mikor ezt olvasod, már mindegy lesz.
Kommentek