Az a barna szempár

Volt egy álmom. Bringáztam. Megálltam a házad előtt és ott voltál. Kint az erkélyen. Reméltem, hogy észreveszel. Reszkető kézzel, remegő gyomorral megcsörgettelek. Integettél. Hívtalak, hogy gyere le.  Lejöttél. Leültünk egy padra. Két órán keresztül próbáltál meggyőzni arról, hogy már semmi közünk egymáshoz. Hogy minden rendben van veled. Hogy felejtselek el és keressek mást. Azt mondtad, nem szeretsz.
Kemény nő vagy és tudod, hogy mit akarsz. Ezt kellett, hogy lássam, igaz? Dolgozol azon, hogy minden rendben legyen. Ez a helyzet. Ezt mondtad. Ezt mondta a szád.
De a szemed mást mondott. Az a gyönyörű, barna szempár sokkal többet elárult.
Láttam benne azt a komolyságot, ami nagyon mélyről jön és mindig ott van benned. Még akkor is, amikor a boldogság pillanatában ragyognak a szemeid. Egy nagyon régről hozott komolyság.
Láttam a figyelmet is.  Ahogyan őszinte érdeklődéssel figyelsz amikor beszélek.
Ott voltál, szembefordultál velem, a szemembe néztél és beszélgettünk. Azt mondtad, hogy bezárkóztál. De nekem elárultad, hogy még mindig depressziós vagy.
Tudod mit gondolok? Egy gyémánt vagy. Egy gyönyörű drágakő. De nem annak látszol. Jól bekented magad korommal, hogy véletlenül se látszódjon a ragyogásod. Hogy titokban tartsd az értékedet. Hogy elrejtsd a fényedet. Mert könnyebb a sötétbe búrkolózni, megbújni, észrevétlennek maradni. Nem beszélni. Magadba zárni mindent. De én tudom, hogy mi van belül. Amikor valami jó történik Veled és egy pillanatra elfeleded a rejtőzködést, akkor egy kicsit kiegyenesedsz a begubózásból és  lepereg az a sötét réteg rólad, az álcázópor és akkor megcsillan a fényed. Akkor mosolyogsz és csillog a szemed. Akkor ragyogsz. Talán csak egy pillanatig, de lehet, hogy percekig, órákig is. Sokszor láttalak így. Amikor lelkesen meséltél egy sztorit a nap eseményeiből este a kádban, vagy amikor a kezedben tartottad a kis kölyökkutyát, vagy amikor a szemembe néztél és  mosolyogva mondtad: “olyan szép vagy”. Ragyogtál.

Hogyan ért véget az álmom?
Nem öleltél meg, de adtál puszit. Azt mondtad, nem szeretsz, de mégis velem voltál 2 órát. Azt mondtad, nem érdekellek, de olvasod a blogot. Azt mondtad, nem akarod, hogy többet képzeljek bele ebbe a beszélgetésbe, mint amennyit valójában jelentett. Rendben, barátok vagyunk. Vagy csak ismerősök. Nekem így is jó. Örültem, hogy láthattalak, hogy beszélhettünk. Lehet, hogy nem szeretsz, de itt voltál, velem. Ez nekem sokat jelentett. Feltöltődtem. Energiát és erőt adtál.
A legeslegjobb pillanat az volt, amikor a kapuból még visszanéztél és mosolyogva intettél, hogy “naa, menj már!” Mert az igazán Te voltál. Az a Hajni, akit én ismerek, akit én szeretek. Mert nem az számít, mit mondtál, hanem ahogyan mondtad.
Találd meg a boldogságod, Kedves! Legyél igazán határozott és kemény.  Állj fel, rázd meg magad, hulljon le az a sok por a földre Te pedig ragyogj! Ragyogj, mert akkor vagy a leggyönyörűbb.