1987.jún.1. Hétfő este van. Éva 32 éves anya és feleség, áll a gáztűzhely előtt a konyhában. Tejbegrízt főz a lányainak. A nagyobbik 12 éves éppen fürdik, a kisebb 9 éves, játszik a szobában. Kinyitja a konyhaszekrény ajtaját, hogy tányért vegyen ki, közben észrevesz egy papírlapot valamelyik tálba rejtve. Leveszi, elolvassa. Lekapcsolja a gázt, gyorsan beszól a fürdőbe a lányának, hogy rögtön jön és kimegy a lakásból. Tudom, hogy baj van, látom, hogy anyu nagyon ideges. Gyorsan törölközök, majd kijövök a fürdőszobából. Papírlapot látok az asztalon az előszobában. Kézbe veszem, apu írása. Olvasom a sorokat, először nem is értem, mit jelent: “…nem bírtam tovább, idegileg teljesen kiborultam…nem mentem messzire a házban megtaláltok….”. Elolvasom újra. Rettenetes félelem lesz úrrá rajtam. Anyu visszajön. A pincében volt, de nem tudott bemenni. Mi legyen? Szól a szomszédoknak, segítsenek kinyitni az ajtót. Köntöst veszünk fel, együtt megyünk le a harmadikról. A húgom is velünk van. Az egyik szomszéd fúrót hoz. Ott állunk a pinceajtó mellett, anyu félrehúz minket, hogy ne láthassunk be. A barátnőm apukája is ott van már. Csak állunk ott anyuval és várunk. A bácsi szétfúrja a zárat. Benyit. Annyit mond: itt van a Pityu felakasztva. Nem emlékszem pontosan ezután mi történik. Nagy a zűrzavar. Mentőt, rendőrt hívnak. Minket átvisznek a mamához kocsival. Azt kiabálom, soha többé nem akarok oda visszamenni. Mamáékat elviszi a szomszéd apuhoz, minket a szomszéd néni vesz magához. Ülünk a fotelban Krisztivel, cseresznyével kínálnak, mesét nézünk a tévében. Emlékszem, ahogy ott ülünk, pizsamában, köntösben. Arra gondolok, hogy nem igaz ez az egész, valami tévedés, vagy rossz álom. Nem lehet, hogy apu nincs többé.
Még két hét van a suliból, de mi már nem megyünk. Még hátravan a temetés. Anyuék dilemmáznak, hogy elvigyenek -e minket is. Végül is megyünk. Még soha nem voltam temetésen. Nyitott koporsó. Apu áttetsző fóliába csomagolva fekszik a ravatalozóban. Azt mondják, nagyon eltorzult az arca, azért nincs szabadon. Pár méterre állok tőle. Nem engedik, hogy megnézzem, de nem is akarom. Anyu teljesen kiborul. Hisztérikusan sír és kántál az egész szertartás alatt. Amikor leengedik a koporsót utána akar ugrani. A nagybátyámék tartják vissza. Jön az a sok ember részvétet nyilvánítani. Nem értem miért történik mindez. Mi történik velünk? Mi lesz most? Hol van apu? Nem lehet, hogy nincs már, nem lehet, hogy meghalt. 10 évbe telik, mire belátom és el tudom fogadni, hogy ez az igazság. Ő nincs már és soha nem is lesz többé. Már nem fogok vele találkozni.
Az egész életem az elengedésről szól. Apu csak az első volt. De aztán jött még számtalan veszteség. Mama, papa, Sparky, Xanto, csak hogy a legfontosabbakat említsem. És még nincs vége. Lassan elveszítem a házat, a házzal együtt Kevint és Brigit is. Bátyus egy hónap múlva Németországba költözik. Kedves nem áll velem szóba hónapok óta. Lassan senki sem marad. Csak én vagyok egyedül. Meg a gyerekek. Ki tudja, hogy meddig.
Annyi a tennivaló és én nagyon fáradt vagyok. De csinálni kell, menni kell tovább. Ugye Kedves Olvasó? Menni kell? De van értelme? Hová tartok? Néha úgy érzem, hogy nem bírom tovább. Persze célok vannak, teljesítendő, megoldandó feladat mindig akad. De érdemes erőlködni? Mi lesz akkor ha ez is megvan? Mi lesz, ha meglesz a lakás, elválunk és mindenki megnyugodott és élünk szépen? Akkor várni fog valaki engem? Akkor majd megölel valaki? Akkor majd akar engem valaki? Vagy nem érek már semmit sem. Mert hibáztam, sokszor és nagyot. Bántottam olyanokat, akiket szerettem. Nem vagyok jó ember. Nem is akarok már ember lenni. Talán nem is vagyok az. Csak egy test, aki próbál anyaként helytállni. De hogy? A gyerekek most sincsenek velem, csak szomorú hangocskák a telefonban, hogy “jó éjszakát anya és nagyon hiányzol!”. Itt vagyok egyedül ebben a nagy házban és senki sem akarja, hogy mellette aludjak, hogy átöleljem, hogy szeressem. Tudod cica, azt hiszem Te voltál az egyetlen ember egész életemben, aki igazán szeretett, akinek soha nem voltam sok és aki mindig akart. Pontosan annyira volt szükséged, amennyit én tudtam és szerettem volna adni és Te is pontosan annyit adtál nekem. Nem látom már reggelente a ablakodat, csak néha, délután. Már nem beszélünk, csak másoktól tudok rólad, de az meg nem az igazság. Azt hallom, ahogyan ők látnak Téged, amit elhitetsz velük, vagy amit el akarnak hitetni velem.
Talán már Te is csak egy név vagy a veszteség-listámon. Egy óriási nagy szerelem, amivel kevesebb lett az életem. Ezt nem tudom és nem is akarom elfogadni. Várok egy jelre, talán a múltkori integetés az volt, csak nem merem remélni, hogy még mindig vársz. Már nem merek hinni benned, bennünk, mert az élet a legritkább esetben alakul úgy, hogy jó legyen. Miért lenne most másképpen? Együtt lenni Veled újra, ez talán túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, hogy beteljesüljön. Az élet ezegyszer rácáfolhatna magára, hagyjuk a negatív tendenciát, történjen már jó is. Legyen ezúttal happy end. Vajon ez rajtam múlik? Jó lenne tudni. Ha akkor, 27 évvel ezelőtt nem marad el a megszokott jóéjt puszi apunak, akkor talán máshogy alakult volna. Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban? Talán rajtam múlt? Talán ma is élhetne?
Ezen már nem tudok változtatni. De ha nekünk még van esélyünk, akkor bármeddig elmegyek érted és soha, egyetlen napot sem hagyok majd ki, hogy tudassam veled, hogy szeretlek és fontos vagy nekem. Mert szeretlek. Tudod, hogy így van, Te magad is látod minden alkalommal, amikor belenézek a szemedbe, még ha nem is mondom. Ha nem is mondok semmit, hangok és szavak nélkül is érzed és tudod. Mert ismersz engem, nagyon jól és mert pontosan olyan vagy, mint én. Lehet, hogy már elveszítettelek, lehet, hogy már nem is találkozunk többet, vagy ha igen, csak barátként, régi ismerősként, de én még mindig szeretlek. Szeretlek, szeretlek és szeretlek.
Kommentek