Veled álmodtam. Megint. Egy régi barátnőm alakjában voltál jelen az álomban. Véget ért egy kapcsolatod, férjhez mentél valaki máshoz. Tudtam, hogy nem vagy boldog. Belemenekültél egy újabb kapcsolatba, csak hogy ne maradj egyedül. Rossz volt az álom és rossz volt az ébredés. Később visszaaludtam. Egy utcán sétáltam, talán a fiúkkal. Az egyik kapu előtt csinos fiatal nő állt a nagymamájával. Te voltál az a lány. Köszöntünk egymásnak. Ennyi volt. Hát ennyi maradt a nagy szerelemből?
Érzem, ahogy emészt az utánad való vágyakozás. Semmi sem jó. Legszívesebben csak feküdnék és sírnék. A szürke időjárás is ezt sugallja. Beletemetkezni a bánatomba. De nem lehet. Nem vagyok egyedül. A gyerekek miatt nem szabad. Erősnek kell lennem és mosolyogni.
Holnap lesz anyák napja. Talán elmegyünk a fiúkkal felköszönteni anyut. Pedig nincs ott keresnivalónk, úgy érzem. Ő nem az anyám, csak a nő, aki megszült és felnevelt. Nagyon sajnálom, hogy így érzek. Szeretnék egy anyát. Vagy apát. Egy felnőttet. Akire számíthatok. Akivel beszélhetek. Aki szeret. Aki képes szeretetet adni, nem csak meleg ebédet. Félek, hogy én is olyan anya leszek, mint ő. Nagyon félek ettől.
Tegnap megnéztünk egy filmet a fiúkkal. Egy mesét. Meghalt az erdő királynője. Úgy, ahogy a tündérmesékben szokott, gyönyörű fényes, világító pontocskák alakjában szállt fel az égbe és a teste helyén nem maradt semmi. Kis szöszim megkérdezte, anya, mit történt. De nem tudtam válaszolni. Mert fojtogatott a sírás. Nem akarom, hogy sírni lássanak. Nem akarom, hogy megijedjenek. Hiszen, ha ez csak egy mese, akkor anya miért sír rajta?
Tudod, sokat gondolkozom azon, ha itt lennél, ha együtt lennénk, akkor vajon minden jó lenne? Depressziós vagyok. Alapból. Már gyerekkorom óta. Túl nagy hatással vannak rám a körülöttem történő dolgok. A tragédiák, a rossz hangulatok, negatív történések. Próbálom kizárni a külvilág eseményeit, nem értesülni a szörnyűségekről. De van ami beszivárog a zárt falak mögé és megmérgezi a belső nyugalmat. A látszólagos nyugalmat, ami nagyon könnyen képes borulni. Meg persze ott van az én saját világom, a saját félelmeimmel, tragédiáimmal. Nincs semmi, ami ellensúlyozná a rossz dolgokat. Legalábbis nincs állandóan. Nincs meg a balansz.
Tudod, amikor együtt voltunk, tudtam, hogy este hazamegyek és Te ott leszel és megölelsz és együtt alszunk el, összebújva. Ez elég vigasz volt bármilyen szörnyűségre, ami velem történt a nap folyamán. Tudtam, hogy este ez vár, hogy vársz és szeretni fogsz. Hogy velem leszel. Ez erőt adott. Mindig.
Ismersz jól, tudod milyen vagyok. Pont olyan, mint Te. Csak egy különbség van, hogy Te még mindig sodródsz az árral, de én már megpróbálok szemben úszni. Nem adom fel, amíg csak bírom erővel, harcolni fogok a hullámokkal, a víz erejével és remélem, hogy megtalállak, elkaplak és akkor együt úszunk tovább és együtt majd sikerül nyugodtabb vizekre találni.
Kinézek az ablakon, a kertre. A fűre. A fűre, amire leterítettünk egy plédet, leültünk és Te a karjaidban tartottál. Nyár volt, meleg, sütött ránk a nap. Nem csak álom volt. Itt voltunk, Te meg én. Én még mindig itt vagyok. De hol vagy Te?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: