Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy cica. Úgy hívták, hogy Vénusz.
Vénusz egy fatörzsben lakott. Kiscica korában, amikor még a szüleivel es a testvérével élt, ez a fatörzs volt a kedvenc játékuk. Az egyik oldalán bebújtak, átszaladtak rajta a másik végén kifutottak és így kergetőztek körbe-körbe szaladgálva a fatörzsben.
Egy őszi estén nagy vihar volt, a szél kitépte a közelben lévő óriási fenyőt, ami rázuhant a földön fekvő törzs tetejére, teljesen eltorlaszolva az egyik bejáratát.
Többé nem tudtak játszani vele.
Teltek múltak az évek, a család elköltözött, de Vénusz nem akarta itthagyni ezt a helyet, mert szerette nagyon. Berendezkedett hát a fatörzs belsejében és itt élt egyedül.
Az erdő lakói, nyulak, rókák, madarak ismerték a cicát, látták őt sokszor jönni-menni. Egy-két kíváncsiskodó szeretett volna többet megtudni róla, mert barátkozó természetűek voltak és Vénusz, macska lévén, mégicsak szokatlan kis teremtmény volt ebben a környezetben.
Odamerészkedtek az odúja bejáratához és megszólították. A fiatalok hívták, hogy jöjjön ki játszani, vagy felfedező túrákat tenni velük az erdő távolabbi szegleteiben. De Vénusz félénk kiscica volt, nem akart kimenni. Ha az úton találkoztak vele, kérdezgették, beszéltek hozzá, de a cica nem szeretett beszélgetni. Nem akarta megbántani őket, ezért válaszolt a kérdésekre, de csak nagyon röviden. A legtöbb állat egy idő után feladta a próbálkozást, tudomásul vették, h Vénusz nem szeretne a barátjuk lenni.
Azt gondolhatnánk, hogy a mi cicánknak jó volt ez így. De bizony nem! Vénusz is, mint más macskák, szeretett volna játszani, ugrándozni, kergetőzni, aztán pedig dorombolva hozzásimulni kis barátaihoz és együtt pihenni a hancúrozás után.
De vajon miért volt akkor mégis ilyen tartozkodó és elutasító a többi állattal szemben? Erre talán még ő maga sem tudta a választ.
Az erdő lakói is elfogadták hát, hogy a kiscica nem lesz a cimborájuk. Kerestek máshol új barátokat.
Élt egy farkaskölyök az erdő másik végében. Mikor már elég nagynak és bátornak érezte magát, hogy messzebre is elmerészkedjen a családi fészektől, akkor történt, hogy rátalált a Vénusz otthonául szolgáló fatörzsre. Jól körbeszaglászta, be is ment volna, de éppen akkor érkezett meg a cica a délutáni portyázásból. Mivel még egyikük sem látott a másikhoz hasonlatos élőlényt, jól meglepődtek mindketten. A kis farkas azt gondolta: Hű! Micsoda érdekes teremtés! Hiúznak kicsi, madár nem lehet, hisz nincs szárnya, nyuszinak túl rövidek a fülei és az is biztos, hogy nem róka. De vajon mi lehet akkor ez a szépséges, cirmosbundájú, kecsesléptű, hangtalanul járó, csillogószemű minipárduc?
A kis farkasnak nagyon megtetszett a kiscica, ezért meg is szólította. Hogy a csillagok állása, a kedvező széljárás vagy netán Vénusz csodálatos álma miatt lehetett, de a cica meglepően barátságosan fogadta a lompos közeledését. Szempillantás alatt jóbarátok lettek.
A két kis állat egymásra találása volt az erdő legnagyobb szenzációja. Vénuszt mintha kicserélték volna, már nem akart naphosszat bent kuksolni a sötét fatörzsben, inkabb újdonsült barátjával múlatta az időt. De sajnos, ahogy mondani szokták, minden csoda három napig tart. Amint jobban összemelegedtek és a kis farkas szerette volna elvinni és családjának is bemutatni kis játszótársát, összeomlott minden. A cica visszahúzódott, nem akart már többet játszani. Hiába kérlelte őt a farkaskölyök, sokszor az odújából sem dugta ki az orrát. Pedig kis barátja szakadatlanul próbálkozott, hívta, csalogatta, de a cica megmakacsolta magát. Nagy ritkán előfordult, hogy közvetlenül a fatörzs elé hajlandó volt kiülni, de onnan már egy tapodtat sem mozdult tovább. A farkas szeretett volna továbbra is a barátkozni vele, így alkalmazkodott hozzá, leült mellé és így beszélgettek. De a cica már vele is sokkal távolságtartóbb lett. Nem engedte, hogy odasimuljon hozzá a farkas, nem dugta vele össze az orrát és nem is dorombolt már. Beszélni sem akart sokat, inkább csak hallgatta a kis barátja mondandóját. Aztán visszabújt a kuckójába, faképnél hagyva kis cimboráját.
A farkaskölyök nagyon megszerette a cicát, amikor még jó pajtások voltak és hiányzott is neki. Ezért visszajárt hozzá és ha a cica nem is jött ki, legalább egy kicsit odafeküdt az ajtaja elé, hogy a közelében legyen. Itt tartotta a szíve. De a szíve egy másik része viszont vitte volna. Hiszen fiatal, egészséges állat volt, sebességre, kalandokra vágyott. Lassanként kimaradozott, egyre ritkábban járt Vénuszhoz látogatóba. Talált más játszótársakat, akik szívesen töltötték az idejüket vele.
A cicát már régen a szívébe zárta, nagyon szerette és sokat gondolt rá. De nem tudott tenni semmit a barátságukért.
Vénusz pedig végtelenül magányos volt. Úgy érezte, hogy egyetlen barátját is elveszítette. A kis nyuszik, pockok ott szaladgáltak, játszadoztak az otthona bejárata előtt, de neki nem volt kedve kimenni hozzájuk. Talán még kicsit irigykedett is rájuk, hogy bezzeg ők milyen vidámak, ő meg itt búslakodik egyedül. Öregnek és betegnek érezte magát.
Az erdő legvénebb lakója, a bölcs Bagoly bácsi tudta ezt. Egy magas ágon ülve követte a kiscica életének mindennapjait. Amikor látta őt, nap mint nap fejét lógatva ballagni hazafelé, szomorúan sóhajtott, amikor pedig a farkassal játszottak, akkor mosolyra húzódott a szája. De sajnos ilyen látványban már sok-sok napkeltével ezelőtt volt része. Egy jó ideje csak a sóhajokat hallotta tőle a kedves párja.
Egy szép tavaszi napsütéses reggelen, amikor kedvenc faágán üldögélt a vén bagoly és forró kávéját szürcsölgette, pici angyalkák jelentek meg a feje körül.
Vidáman köszöntötték vékonyka hangjukon: Jó reggelt Bagoly bácsi! Itt az idő! Itt az idő!
Ezt kántálták neki sorban mind a hárman. Bagoly bácsi kedvesen biccentett a fejével feléjük. Több szóra nem is volt szükség.
A bagoly nyomban szólt az erdő leggyorsabb madarának, Sólyom Petinek, hogy járja körbe az erdőt és vigye el mindenkinek az üzenetét. Azzal a kezébe nyomott egy kis papírt.
Hamarosan gyűlni kezdtek az erdő állatai a tisztáson, ahol Vénusz otthona állt. Jöttek mindenfelől kicsik és nagyok, egyre nagyobb lett a tömeg a nagy fa tövében.
Mikor mindenki megérkezett, egy nagy alakzatba rendeződtek és mindenki megfogta a mellette állók kezét.
Bagoly bácsi kiterjesztette szárnyait és körberepült felettük. Úgy szállt, hogy minden egyes állat fejét megérintse a szárnyával. Ezután beszállt középre és szólította a kiscicát. Nagy tekintélye volt a bölcs bagolynak az erőben, az ő szavának minden állat engedelmeskedett. Vénusz előbújt hát barlangjából. Az alakzat csúcsa pont a háza bejáratánál volt, így az ott álló állatok arrébb léptek, hogy beengedjék őt, azután visszarendeződtek, hogy zárják a kört. Vénusz kicsit megszeppenve lépkedett a középen várakozó Bagoly bácsi felé. Nem tudta, mi fog most történni. Látta a rengeteg állatot, akik állnak körülötte, egymás kezét fogva. Amikor odaért a madárhoz, az nem szólt egy szót sem, hanem az ő fejét is megérintette, majd magához húzta és hatalmas szárnyaival körülölelte. Így tartotta őt jó sokáig. A cica érezte a bagoly szíve dobogását, a lélegzését. A cica kellemetlenül érezte magát, de a bagoly nem engedte el. Gyengéden de határozottan tartotta a karjaiban. Vénusz nem küzdött, nem akart a bölcs állattal ellenkezni. Aztán a bagoly leeresztette szárnyait és hátralépett. Ezutan a mögötte legközelebb – az alakzat másik, a körbe benyúló csúcsán – álló állat lépett oda a cica elé. Egy róka volt. Ő is átfogta karjaival a kiscicát és magához szorította. Bagoly bácsi melléjük állt és szárnyaival mindkettejük fejének tetejét megérintette. Vénusz szíve úgy elkezdett dobogni, majd kiugrott a helyéről. A róka visszaállt a helyére, következett a tőle jobbra álló nyuszi. Ő is megölelte a cicát. Majd így sorban haladva, az összes állat bement a kör közepére és egytől egyik magához ölelte az egyre jobban elgyengülő kiscicát, Bagoly bácsi pedig minden alkalommal megérintette az ölelkezők buksiját.
Vénusz először zavarban volt, de aztán, talán a hetedik-nyolcadik ölelés után kezdett felengedni. Mintha valami megmozdult volna benne. Egyre közvetlenebbül fogadta az őt magukba záró mancsokat, szárnyakat, lábakat. Érezte a szívek dobogását, a melegséget ami az állatokból áradt. Könnyek gyűltek a szemében, aztán eljött a pillanat, amikor kitört belőle a zokogás. De ezúttal nem a bánat miatt, nem a magány miatt, nem az elkeseredettség miatt. De nem ám! A meghatódottság könnyei voltak ezek, az örömé, a boldogságé. Hisz annyi szeretetet kapott most így, hirtelen az állatoktól, hogy túlcsordult a kis csuporja és omlott kifelé, szétáradva az egész lényében, aztán azon is túl, vissza az ölelő karokba, az a mindent elnyomó csodálatos érzés. Szikrázott a levegő, a nagy amplitudójú szeretethullámok elérték a körben állókat is és végigáramoltak a testükben és lelkükben. Vénusz állta a sarat, befogadta mind amit kapott, aztán továbbadta. Most már jól érezte magát ott középen, ölelő karok között.
Egy nagy, szeretetben izzó, szivárványszínű buborék volt már a tisztás. Lassan az utolsó állat is sorra került. Mikor ő is visszaállt a helyére, ismerős arcot vélt felfedezni Vénusz a sorban állók mögött. Egy fekete orr és két hegyes fül bukkant fel két borz karja között. A farkas átbújt az összekulcsolódó kezek alatt és elindult a kiscica felé. De már akkor Vénusz is kitárta karjait és úgy sietett kis barátja felé. Egymás nyakába borultak, ölelték egymást, ahogyan csak tudták. Potyogtak a könnyeik, mindkettőjüknek a boldogságtól. Érezték, ahogy áramlik közöttük a szeretet. Lassan felemelte őket az a láthatatlan erő, így lebegtek abban a varázslatos közegben egy darabig. Vénusz egy pillanatra kinyitotta a szemét, lenézett és meglátta, hogy a lent állók milyen formát alkotnak. Nagyot dobbant a szíve és még szorosabban ölelte szeretett barátját. Aztán szépen visszaereszkedtek a földre. Bagoly bácsi rátette szárnyait a két barát fejére. Mégegyszer átjárta őket a szeretet.
Ezután feloszlott a kör, az állatok nagy mulatságot csaptak. Volt zeneszó, tánc, finom falatok. Meg persze rengeteg ölelés.
Bagoly bácsi csak nézte az állatok boldog arcát és amikor Vénusz kis csíkos pofijára tévedt a tekintete, nagyot dobbant a szíve és mélyet sóhajtott. De ezúttal a boldogságtól. Az angyalok vidáman táncoltak a vállán. Vénusz már nem az a kiscica volt, mint egykor. Átalakult, kinyílt és ragyogott. Még a farkas, aki a barátja volt sem látta sosem ilyennek. A szeretet fénye ragyogta be egész lényét. Most még szebbnek látta és még nagyobb lett a szeretet a szívében iránta. Örök barátok lettek és éltek amíg meg nem haltak.
Bagoly bácsi felesége ezentúl csak mosolyt látott a férje arcán reggelente.
Tudjátok, hogy mi volt az üzenet, amit a sólyom elvitt az állatoknak? Csak egy egyszerű kis rajz egy darabka papíron, piros ceruzával színezve. Elmondani nem is lehet, csak leírni vagy lerajzolni. De leginkább csak érezni….
