Teremt és temet. Két nagyon hasonló hangzású szó, mégis mennyire ellentétes jelentéssel bírnak. Valami új születik és valami régi véget ér.
10 percnél is hosszabb ez a Nightwish dal, mégis meghallgatom kétszer is egymás után. Tudom, hogy a Lágymányosi hídon haladok, aztán Barba Negra, majd balra az Elte épületei. Elégszer tettem már meg az utat, hogy ne kelljen nagyon odafigyelnem az útvonalra. Gondolatban most is máshol járok…
Azt hittem… pontosabban abban bíztam, hogy az idő az emlékekkel párhuzamosan az érzéseket is elhalványítja majd. De lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy idővel lehiggad az ember, a rajongás, lelkesedés, lendület alábbhagy és fokozatosan átveszi az akarás helyét a beletörődés, belenyugvás.
Ugyan! Az egész csak illúzió. A fejem homokba dugása, szőnyeg alá söprés. Attól nem hal meg valami, hogy egy ládába helyezem és földet szórok rá.
Ez nem így működik. Főleg nem, ha érzelmekről van szó. Tetszhalott állapot. Lassan minden elcsendesedik körülöttem, már-már elhiszem, hogy ennyi volt. Vége.
És akkor egyszercsak a legváratlanabb pillanatban nagyot dobban az a dobozba zárt szív. Hirtelen vért pumpál az ernyedt erekbe és az emberbe szinte belehasít a feleszmélés: még mindig él. Ha pedig él, akkor érez és ha érez akkor szeret. Ha nincs kit szeretni az pedig fáj.
Ezek az ébredések bizonyítják, hogy hibás az elméletem. Attól, hogy igyekszem elnyomni magamban dolgokat, attól azok még ott vannak. Van ami sosem múlik el és valóban létezik örök szerelem.
Forog a kerék, járnak a lábak, dolgoznak az izmok. Sima hétfő reggel, munkába menet. De létezik a fejemben egy másik valóság és a kettő között a zene az átjáró. Most ez a dal a kapu, amin átlépve egy másik dimenzióba kerülök.
A szobában vagyok, Veled. A szőnyegen állunk szorosan egymás mögött, mozgunk a zenére. Hangosan szól, akárcsak a hajnali valóságban a fülemen. Szeretem ezt a számot. Szép de pörgős, vad miközben lágyan simogat, akárcsak én téged, ott a sötét szobában, amit csak a beszűrődő Holdfény világít meg. “We used to swim the same moonlight waters…”
Élvezem, hogy érezlek. Annyira közel vagy, hogy érzem a tested melegét. Csak néha-néha érintkezünk egy-egy pillanatra. Olyan finoman cirógatlak, hogy azt hiheted, csak a szellő simogatását érzed. Hallod a minden más zajt kirekesztő zenét? Érzed, ahogy árnyékként mozgok veled? Érzed, hogy mennyire egyek vagyunk?
De még ez az ábránd sem tündérmese, hiszen vannak szálak amik áthatolnak azon a csatornán a másik valóságból ide, a képzelt világomba. Az én lelkem nyitotta, ott pedig sokminden lapul. A vágyaim és a tények versenye ez egy dalban és egy táncban. Olyat is tennék, amit nem szabad, mert Te nem vagy szabad. Így marad az izzó vágyakozás, a dallam lüktetése a testünkben, a dobok dübörgése a mellkasunkban. De még így is milyen nagyszerű, melengető és megnyugtató itt lenni, Veled. Kitárt karral, behunyt szemmel forgunk körbe-körbe, kezem kezedhez érintve, hozzád simulva vezetlek. A hajad az arcomat csiklandozza, forró leheletemet érzed csupasz tarkódon. Így merülünk el lassan forogva a zene lágy tengerében. De nincs még vége. Újabb taktusok jönnek, feltámad a szél, a víz fodrozódik, a dob pereg, a hullámok összecsapnak. Floor gyönyörű hangja zengi be a szobát. “Bring me home or leave me be…” Már szemben állunk egymással. Csak nézünk egymás szemébe, nincs szükség szavakra, hiszen a tekintetünk mindent elárul. Az a barna szempár annyi mindent mond nekem, annyira beszédes. Tudom, érzem, hogy itt van a kapocs közöttünk, ami annyira erős még mindig. Tudod mi ez? Színtiszta szerelem. Ugyanazt érzem, mint amikor még Mina voltál, vagy amikor Cica, vagy Ajni. Az idő mit sem számít. Némán kiáltom én is a dallal: “Take me! Cure me! Kill me! Bring me home!”
Nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat. Ahogy nézel rám, érzem, melegszik fel a szívem. Sosem akarok ennél távolabb kerülni tőled.
Szerencsésnek érzem magam, hogy általad és veled megtapasztalhattam milyen szívből szeretni és szeretve lenni. Hálás vagyok azért, hogy részese lehettem ennek a csodálatos érzésnek.
Ebben a nagy zűrzavarban talán nem is értheted, hogy mit szerettem volna elmondani.
Hogy megerősített -e az amibe nem haltam bele? Igen, megerősített.
Hogy nem haltam bele, abban nem vagyok biztos. Ez a kemény kéreg, amit növesztettem talán elhalt, érzéketlen szövetek. Ez a szilárd burok stabilabbá tesz.
De belül még mindig ugyanaz vagyok, izzó, forró vöröses láva gőze, ami belülről igyekszik átrágni magát a falakon. Amikor sikerül – persze, hogy sikerül, egyszerű fizika 😉 – akkor felszínre törnek a legmélyebb érzések és akkor rettenetesen hiányzol. Ilyenkor annyira erősen gondolok rád, összeszorított szemmel és ökölbe zárt kezekkel, hogy azt érezheted megremegett a föld, olyan erős rezgéseket generálok feléd. Mert nagyon szeretnélek érezni, akár csak az éteren át, ha máshogyan nem is lehet.
Az ész és a szív viadala ez. Mint mindig. Az ész temet, de a szív képes újra teremteni. Újra és újra.
Az élet erősebb a halálnál. A szeretet pedig…. Azt semmi sem győzheti le. Sohasem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: