Hiányoznak a barátaim, de nem keresem őket, mert minden jel arra mutat, hogy ők már nem akarnak rám barátként tekinteni.
Hiányoznak a gyerekeim, akiknek egyre kevésbé van már szükségük rám, bontogatják szárnyaikat és egyre sűrűbben és hosszabb időre hagyják el a fészket.
Hiányzik Ő, aki úgy suhant el mellettem, mint a kellemes őszi szellő, finoman simogatva bőrömet, felborzolva lelkemet, könnyeket csalva szemembe az érzéstől, amit okozott. A jól ismert vonások….ahogy látom egyre távolodni…. mintha csak belőlem szakadt volna ki egy rész és sétál tova, egyre messzebb tőlem. Szólnék, kiáltanék utána, odaszaladnék, hogy üdvözöljem, hogy lássam az arcát, mosolyát. De nem mozdulok. Csak a képzeletemben történik úgy, ahogyan szeretném. Valami visszatart, egy erősebb hatalom, ami nem engedi, hogy önmagam legyek, hogy szabadon cselekedjek a vágyaimnak engedve. Marad az ábrándozás. Ha én lépdelhetnék az oldalán, ha velem beszélgetne… Meg a tehetetlen düh, hogy nem láttam meg hamarabb, mert akkor talán máshogyan alakul. De így kellett lennie.
Igen, Őt is kereshetném. De hasonló okból nem teszem, mint a többiek esetében. Túl sok volt már a visszautasításból. Nem tudom mennyit bír még el a szívem.
Valahol láttam egy képet, az állt rajta: ‘Nem eltemettek, hanem elültettek.” Hát jó. Miért is ne gondoljam a rám nézve is kedvezőbbet igaznak? Várom a kikelet napját. Nagyon. Rossz a sötétben, egyedül. Rettenetesen rossz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: