Legyek önmagam! Milyen egyszerű mottó. De a megvalósítása mégis oly nehéz…
Az olvasás magányos sport. Egyszemélyes. Végül is a mozi, színház is az. Hiszen első körben saját magunkban kerülnek feldolgozásra a látottak-hallottak.
De én úgy szeretnék beszélgetni például azokról a könyvekről, amiket elolvasok. Mert olyan érdekes gondolatokkal találkozom, amelyek további gondolkodásra késztetnek, a végső konklúzió megállapítása pedig sokkal eredményesebb lenne egy alapos véleménycsere után. Persze nem mindegy, hogy ki a partner.
Egy ilyen – nekem szembetűnő – gondolat volt az az elmélet, miszerint a legutóbb olvasott regényben szereplő pszichiáter kijelentette, hogy mindannyian sokszorosan hasadt személyiségek vagyunk. Csak egyetlen különbség van az orvosilag hivatalosan diagnosztizált társainkhoz képest, hogy nekünk nincs amnéziánk. Pontosan emlékszünk minden egyes pillanatunkra, akármelyik személyiségünk által éltük is át az adott eseményeket.
Gondoljunk csak bele, hányszor történik meg, hogy a másodperc tört része alatt teljesen át tud fordulni a hangulatunk. Békés elégedettségből szorongásba, melankóliából egész testünket felhevítő izgatottságba, nevetésből sírásba és így tovább. Elég egyetlen aprócska behatás, külső körülmény amelyet érzékelünk valamilyen formában. Egy baleset, hirtelen bekövetkező fizikai vagy lelki fájdalommal járó esemény, információ, vagy ugyanilyen hatással bíró pozitív benyomás.
Így lesz a félénk, magányán töprengő nőből hirtelen bátor amazon, a boldog, szárnyaló szerelmesből aggódó, rettegő, tehetetlen ember, az önfeledten kacagó kisgyermekből vígasztalhatatlanul bömbölő kisember. Utólag néha mi is meglepődünk, hogy milyen rosszul vagy jól reagáltunk az adott pillanatban.
Sok-sok fajta tulajdonságot birtokolunk. A jellemünknek sokféle oldala van. Szituáció és sokszor hangulatfüggő, hogy éppen melyiket mutatjuk. A sok személyiség ott van bennünk, némelyek sűrűbben lépnek porondra, mások kénytelenek hosszasan a háttérben várakozni, hogy végre ők is reflektorfénybe kerüljenek.
Talán az a cél, hogy legyőzzük lelkünknek ezt a hullámvasútazását, összerakjuk magunkat eggyé, egyetlen személlyé, akik valóban mi vagyunk. Talán a bölcsesség ezzel mérhető, hogy hány megkülönböztethető személyiség lakozik még bennünk. Amikor már semmi nem tud kihozni a sodrunkból, amikor a világ dolgai már nincsenek hatással a viselkedésünkre, hangulatunkra, azt hiszem akkor értük el a teljes belső békét.
Aki még a kezdetén van a tanulásnak, olyan sokszor érezheti a változást ami lezajlik benne.
A kedélyállapotunk változásával változik a személyiségünk. Lehet, hogy egy órája még figyelemmel hallgattam egy másik ember mondanivalóját, most pedig kifejezetten zavar, ha bárki is hozzám szól. Valami történt. Valami más lett. Olyanná válok, ami talán saját magamnak sem tetszik.
Szívünk mélyén tudjuk, hogy mit szeretnénk, mit tennénk. A vad oroszlán bennünk van, de mi mégis félős kiscicaként reagálunk. Vagy éppen agresszívak vagyunk, holott higgadtságot, türelmet várunk magunktól.
De ki vagyok én? Melyik az igazi, végleges és teljes énem? Miért nem mondom ki amit kimondanék, miért nem teszem meg azt, amit szeretnék megtenni? Miért gátol egy másik erősebb valaki, akivel osztoznom kell ugyanazon testen és lelken? Hogyan tudom legyőzni? Le kell -e győznöm? Hol az igazság? Kinek az igaza a feljebbvaló? Ezernyi kérdést merül fel, amire nincsenek válaszok. Számomra egyelőre nincsenek.
