A számok… mintha csak én írtam volna őket arra a papírra. Tudom, hogy nem én voltam, de kísérteties a hasonlóság. Hát ennyire egyek vagyunk? – pezsdül fel a lelkem. Ennyire egyek vagyunk -súgja a szív.
– Anya, ez milyen rajz? -teszi fel a kérdést kis szöszim, aki már nem is olyan kicsi és egyáltalán nem szőke.
Olyan jól esik nekem visszaemlékezni azokra az időkre… Türelmesen kezdem magyarázni neki, hogy amit látunk, az egy domborzati térkép és rajta az a kanyargós vonal egy vasúti pálya terve. Hirtelen fülembe csengenek szavaid, amikor arról beszélsz nekem, hogy miért kerülünk el hegyeket és mi az összefüggés a sebesség és a kanyarok szöge között. Az út hossza, sínek dőlésszöge, idő, költségek, optimalizálás…. mintha csak pár hete lett volna, pedig már egy évtized is eltelt.
– Ezt te csináltad, anya? A neved elhangzása után további kérdésekre számítok, de csak egyetlenegy jön még:
– Miért van ez nálunk?
Ahogy hangosan kimondom a választ, szinte már számomra is hihetetlennek tűnik, hogy valaha együtt éltünk. Annyira régen volt…
Tisztán emlékszem, ahogy ülünk a játszóház padlóján a IX. kerületi bavásárlóközpontban, kezemben egy darab papír és próbálom értelmezni az info házifeladatodat. Ott vagy mellettem, körülöttünk gyerekek futkároznak, közöttük a mi kettőnk is. Alig ismerlek még, de mégis olyan jó érzés, hogy ott vagy velem.
Nagyjából egy hét telt el a vasútterv megtalálása óta. Piros, keményfedelű füzet kerül a kezembe. Szórakozottan lapozgatom, miközben próbálom rendszerezni a mai nap teendőit a fejemben. Többnyire Ábi ovis kori firkái, néhány sor szülői értekezletekről, semmi különös, de az egyik oldalon mégis megakad a tekintetem egy íráson. Nyomtatott nagy betűkkel, lila ceruzával van írva a következő idézet:
Az igazi szerelem
Ha a másik repülni akar,
Repülni hagyja,
Ha lezuhan,
Fél szárnyát
Kölcsönadja.
Te írtad volna? Ismerős az írás, de nem ismerem fel. Ez fáj. Fáj, hogy fakulnak az emlékek. Félek, hogy egyszer teljesen törlödnek majd.
Sokat változtam az elmúlt évek alatt, de valami megmaradt: még mindig szeretnék eggyé válni egy másik emberrel. Annyira összetartozni, annyira ismerni, annyira szeretni, hogy minden rezdülését értsem, minden gondolatát halljam. De csak azokat, amit nekem szán. Már nem akarom kisajátítani, már képes vagyok egyedül is megállni. Már nem kell mankó, aki nélkül elesek, semmi vagyok. Már nem akarok egy kezet az enyémhez bilincselni, félve attól, hogy elveszítem őt. Csak a szívünk kapcsolódjon össze. Az éppen elég, semmi mást nem szeretnék.
Amikor Dávid egészen kicsi volt, az akkori lakásunk 7. emeleti ablakából nézegettük esténként a buszokat. Fogtam a karomban azt a kis másfél éves fiút és mosolyogtam, ahogy picike ujjacskájával az út felé bökve mondta: “bu”.
Ott álltam és sírtam, amikor utoljára néztem ki azon az ablakon. Tudtam, hogy nem lesz többé ilyen. Ez már csak egy emlék marad.
Mára 15 éves, magasabb, okosabb nálam, de nekem még mindig az a picibaba, aki akkor volt. Ugyanúgy szeretem, de már nem lehet minden úgy, mint régen.
Mások lettünk. Csak az emlékek maradtak ugyanolyanok. Folyamatosan változunk. Nem lesz olyan semmi sem már, mint amilyen volt. De lehet ugyanannyira jó, vagy mégjobb, vagy teljesen más, valami új. Egy biztos, aminek jönnie kell, jönni fog. Várom, hol nagyobb, hol kisebb türelemmel. 😉
Köszönöm a szép emlékeket és azt, hogy mindig felbukkansz az életemben valamilyen formában. 🙂 ♡
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: