Ragaszkodunk. Igazad van Bius, el kell engedni. A pillanatban kell élni, megragadni és aztán elengedni, hogy szabad legyen a kezünk és megkapaszkodhassunk az újabb élménybe. Olyanok vagyunk, mint a lábát vesztett ember, aki mindenáron maratoni futóbajnok akar lenni. Lehetne festőművész, tanár, sakkmester vagy gyógyító. De ő csak várja az alkalmat, h bekövetkezzen a csoda, várja a pillanatot, hogy rajthoz állhasson megint. De a csodák nem jönnek, ha nem teszünk semmit. Menni kell. Várjuk a nagy őt, aki majd boldoggá teszi az életünket. De senki sincs velünk a nap 24 órájában és amikor nincs akkor sóvargunk utána, ahelyett, hogy élnénk.
Nagy szerelmek, nagy események, pillanatok, amik a felhőtlen boldogság eufóriájában telnek. Ezeket várjuk vissza, hogy újra es újra megismetlődjenek, emlékezünk, megpróbáljuk pontosan felidezni őket, küszködünk, koncentrálunk, de a varázslat nem akar bekövetkezni. Mert lehetetlenség amit kérünk. A pillanat soha többé nem jön vissza. Úgy ahogyan akkor volt, pontosan ugyanabban a formában nem.
Azt gondoljuk, el kell engednünk. Őt, az embert, a személyt, a helyet, a tárgyat akivel átéltük. De nem megy. Nem tudjuk elengedni és legyünk őszinték, nem is akarjuk. Hiszen olyan jó volt. Örökké akarjuk őrizni a szívünkben és gondolatainkban. Nem vagyunk képesek kiradírozni ezeket a sorokat, süllyesztőbe dobni ezeket az emlékgömböket. Nem akarjuk odaadni, a miénk.
Talán nem is kell. Csak tovább kell látni, előre nézni. Az idő végtelen. Az elménk is végtelen. Nem telik meg sosem. Elképzelhetetlenül nagy adattarolóval rendelkezünk, bármennyi esemény elfér benne. Talán elég csak a pillanatot elengedni. Kinyitott tenyérrel útjára bocsátani, hogy elfoglalja méltó helyét a történetünkben. Aztán nyitott szívvel és kézzel várni a következő kis tollpihét ami felénk repül, hisz ha körbenézünk láthatjuk, hogy milliószám vannak még körülöttünk.
Legyünk bátrak! Engedjünk a görcsös szorításból, merjünk kapaszkodás nélkül állni! Lazítsuk el izmainkat, nézzünk fel, vegyünk egy mély levegőt és lássuk meg a világot. Lássuk a színes pihéket, leveleket, katicákat! A boldogságnak ezer arca van!
Tárjuk szét karjainkat, emeljük az ég felé nyitott kezünket és tiszta kíváncsisággal várjuk, hogy jöjjön a következő pillanat. Csak koncentráljunk és érezzük, ahogy elsuhannak mellettünk a finom kis pihék, figyeljük ahogy a körülöttünk lévők tenyerére szállnak és örüljünk velük. Fogjuk meg egymás kezét, ha kell. Hisz mindig van segítség, senki sincsen egyedül. Aki segítségért kiált, mindig kap is.
Csak legyünk türelmesek, dúdoljunk dalokat, hallgassuk a madarak csiripelését, a szellő zúgását. Amikor csiklandozni kezdi tenyerünket valami, vizsgáljuk meg, szólítsuk meg, fogadjuk be es éljük meg.
Éljünk Teréz anya intelme szerint: soha ne engedjük, hogy valaki ne legyen boldogabb a velünk való találkozás után, mint előtte volt!
Tudom, hogy fáradtak vagyunk, fásultak, néha elkeseredettek. De van bennünk erő és a szeretetünk végtelen. Menni fog!
Drága Barátaim! Nagy levegő és rajta! Nézz az ég felé és tárd ki a szíved 🙂
