Amikor a pékségben dolgoztam, nagyon sok emberrel ismerkedtem meg. Egyik alkalommal bejött egy középkorú úriember vásárolni. Csak egy volt a sok vevő közül. Egy újabb idegen arc. Emlékszem, hogy nem voltam jó hangulatban aznap. Miután kiszolgáltam őt, elővett egy pici Melba csokit a zsebéből és odanyújtotta nekem. Azt mondta: “Adok egy kis boldogságot!” Mosolygott. Annyira váratlanul ért és annyira jó pillanatban érkezett ez a kedves kis gesztus, hogy egy csapásra megváltozott a hangulatom, sőt megváltoztatta az egész napomat. Már nem tudom megmondani, hogy mitől volt rosszkedvem előtte, csak a kedves mosolyra és a kis ajándékra emlékezem.
A lélek birodalma nem hiszem, hogy bennünk van. Inkább körülöttünk. Hiszen olyan óriási. Már csak azért sem lehet bennünk, mert vannak olyan területek is, amelyeken megosztozunk másokkal, hiszen van közös múltunk, közös emlékeink. Hogy én hogy képzelem el? Szerintem pontosan olyan, mint az élet. Csak annyi a különbség, hogy ezt a valóságot befolyásolhatja a képzeletünk.
Van egy ház, ahol vannak szobák. Szép színesek. Itt vannak az emlékeink, hangulataink, benyomásaink, tapasztalataink, érzéseink. Egy ilyen vidám szobába belépve sok-sok polcot találunk. A polcokon kis rekeszek sorakoznak. Sok-sok szoba van, sok-sok polccal és számtalan kis rekesszel. Az egyik ilyen szoba, egyik polcának valamelyik dobozkájában van egy kicsi csoki. Mindig, amikor meglátom azt a Melbát, jó érzéssel tölt el. Azt jelenti számomra, hogy vannak jó szándékú, kedves emberek, akik fényt és jóságot hoznak az életünkbe. Minden egyes kis rekesz egy-egy kedves emlék.
Néhány szoba ajtaján név is látható, mert vannak olyan emberek akikhez annyi rengeteg emlék köt, hogy egy egész helyiséget meg tudunk tölteni velük. Régi barátok, osztálytársak, kollégák, rég nem látott ismerősök, akik nyomot hagytak bennünk. Egy-egy ilyen szobába belépve nagy levegőt kell vennem, ahogy az emlékek súlya rám nehezedik, talán meg is hatódok kicsit. Nagyon jó visszagondolni a múlt szép pillanataira.
Továbbhaladva világos szobába jutok, ahonnan kilátás nyílik a kertre. Ha kilépek a házból, megcsap a friss levegő, a fű és a fák illata. Nagyon szép kert, rengeteg növennyel és állatokkal. Az egyik falevélről eszembe jut az a pillanat, amikor Dávidot először tartottam a karomban. A másik irányból Ábi egyik aranyos mondatát hozza a szél, amit óvodás korában mondott egyszer: Anya! Milyen jó pocakot választottál! Pont abban volt benne Dávid is és én is!
Egy pillangó azt suttogja: Zrínyi matek eredményhirdetés…. és én felidézem a pillanatot amikor első helyezettként hangzik el a kicsi fiam neve és az ismerős, szintén hasonlóan büszke anyukával, egymás nyakába borulva próbáljuk nyelni örömkönnyeinket. De máris újabb emléket dalol egy madárka, Ábel pár évvel ezelőtti anyák napi köszöntésére emlékeztetve. Szeretek itt elidőzni, hiszen annyi régi és új kedves pillanatot hoz ez a hely. A büszkeség, az öröm, az aggódás, a gyerekszáj, a gyerekcsínyek…. az anyaság minden velejárója elevenedik meg itt. Elégedettséget érzek és boldogságot, nagy-nagy szeretetet.
Ahogy haladok a kikövezett ösvényen előre, egyre több emlék zúdul a fejembe, eszembe jut egy kép, a fiúk még egész picik voltak, Dávid 4 év körüli, Ábi pedig kettő… Behunyom a szemem, hogy a képzeletem elrepítsen a birodalom egy újabb szegletébe. Még csukva a szemem, de máris érzem azt kellemes, semmivel sem összehasonlítható borzongást, ami csalhatatlanul jelzi, hogy igen, pontosan itt vagyok, megérkeztem. A légzésem mélyebb, a szívdobogásom erősebb lesz. A mellkasomban fura űrt érzek. A gravitáció mintha enyhülne itt, könnyebbé válok. Még mindig nem látok, nem hallok, nem érzek. De már tudom, hogy mi ez a hely. Kellemes izgatottság fog el. Lelkesedést érzek, mintha ki akarnék törni, türelmetlenség lesz úrrá rajtam. Az izgalommal teli várakozás élménye, amikor nagyon vágyunk valamire, de még nem jött el a pillanat. Az ember mégis tudja, mire számíthat, hiszen már annyiszor átélte, hogy a részévé vált, de mégis túl kevésszer ahhoz, hogy az bármennyit is veszíthessen a varázsából. Minden egyes alkalommal úgy érzem, hogy túl régóta várok erre a pillanatra, hiszen annyira jó. Számolom a perceket, mert már maga a várakozás is örömet okoz. Aztán amikor úgy érzem, hogy most már totálisan felkészületlen vagyok a pillanatra, mert már olyannyira vágyom rá, hogy szinte elviselhetetlen az izgalom, akkor veszek egy mély levegőt és kinyitom a szemem. Szinte letaglóz a hirtelen megtapasztalása annak a gyönyörűségnek, ami érzékszerveimen keresztül árad belém. Mindenfelé színes virágok, a szivárvány színeinek összes árnyalatában. Ragyogó napsütés, lágyan simogató szellő, csodás illatok. Szapora szívverés…. utolsó másodpercek…. és akkor feltűnik Ő. A lány. A lény. A csoda. A másik felem, akivel talán egy egészet alkottunk valamikor régen. Sosem siet, mindig lassú léptekkel közelít. Mindig gyönyörű. Jelenség. A szempár, a mosoly és az aura ami körülveszi. Egy jelenség. Semmihez sem fogható, semmivel nem összehasonlítható. Érzelmek, érzések, boldogság, szerelem, szeretet, öröm és kedvesség, figyelmesség, odaadás, barátság, törődés, gyengédség nagy koncentrációban. Ezt jelenti a számomra.
Emlékszel a csokis bácsira? A fiúk kertjére? A barátok szobáira? Azok szorzatának hatványa. Ezerszer. Milliószor. A végtelen. A minden.
Az ezer emlék és érzés egyetlen nagy színes masszává vegyült össze. Ez okozza ezt az érzetet. Az eufóriát, a boldogság érzését és a megnyugvásét. Mert jó itt lenni, ezen a helyen. Köszönöm ezt a gyönyörű virágoskertet. Ha bármelyik szerettemre gondolok, aki nem boldog, mindig azt kívánom neki, hogy élje át azt amit én átéltem és átélek mindig, amikor vele vagyok, hogy szeresse őt úgy valaki, ahogyan én voltam szeretve és találjon egy embert, egy társat, egy párt, akivel olyan boldog lehet, mint amilyen boldogok mi voltunk. Mert ennél többet senkinek sem kívánhatok. Legyen mindenkinek egy ilyen csodálatos virágos kertje, ahol ezer kedves emlék és végtelen szeretet jár át minden kis zugot.
Olyan kevés embernek mutathattuk meg azt a csodát, ami közöttünk volt. Pedig jó lett volna, hogy lássák és elhiggyék, hogy létezik ilyen. Mert sajnos olyan ritkán látni igaz szerelmet, igazi szeretetet.
A lélek birodalma végtelen. A mi kertünkbe is fér még nagyon sok emlék. Új élmények. Új virágok. Madarak. Szivárványszárnyú pillangók. Bármi, amit szeretnénk. Hiszen csak rajtunk múlik. Nézd csak! Egy kis tavacska! Mit üzennek az aranyhalak? Ha kicsit megzavarom a víz felszínét az ujjam hegyével egy képet látok. Négyen alszunk az ágyon a fiúkkal. Ott arrébb pedig….ülünk a sütő előtt a konyha kövén és nézzük, hogyan sül a pizzánk. Emlékszel? Nagyon sokat jelentenek nekem ezek az emlékek. Végleges lenyomatot hagytak a lelkemben és bármikor felidézhetem őket.
Amikor kisétálok ebből a kertből, mindig sokáig megmarad az érzés, amit okozott, hogy újra találkoztunk. Várom mindig a következő pillanatot, amikor láthatlak. Akkor is, amikor máshol vagyok. Mindig örülök neked.
Kifelé haladva felnézek arra a faragott kis boltívre a kapu felett, amire latinul van írva pár szó: Amare et amari. Ha eljön az ideje, lecserélem majd a táblát egy nagyobbra, amin már ez lesz olvasható: Amare et amari in omne tempus.
Köszönöm Neked az élményt, mind az álomban, mind a valóságban.
