Ki vagyok én? Ez nehéz kérdés. Attól függ, mikor kérdezed…
Pár hónapja: zsemle árus, néhány hete: viszonylag stabil állással rendelkező munkanélküli, tegnapelőtt: büszke anya. Korán reggel: gondos szülő, kicsit később: kialvatlan dolgozó nő, délelőtt: jó barát, délután: kedves kolléga. Ajándék süti után: elégedett ember, hazafelé a zsúfolt buszon: feszült utas, estefelé otthon: túlterhelt háziasszony. A gyermekeim hancúrozását hallva: boldog édesanya, ágyba kerülve: megpihent ember, éjjel a vércukormérő készülékkel a kezemben: aggódó anya.
Néha bolond lány, máskor megfáradt öregasszony. Egyszer komoly bölcs bagoly, máskor bújós cica.
Ez mind én vagyok és ezen felül még ezer másik érzés, hangulat, gondolat is. Ha meg akarsz ismerni nagyon sok pillanatomat kell, hogy lásd. Ha megismertél, akkor megértesz majd és így meg is fogsz szeretni. De ehhez talán nem is elég egyetlen élet…
Sorstárs
“Hogy miért nincs valakim?
Mert nem Valakit keresek.
Mert a Valaki Bárki lehet, aki kedveset szól, megölel, virágot hoz és betakar.
A Valakivel lehet sétálni, nevetni, kirándulni és szeretkezni, a Valaki éli az életét, időt tölt velem, mikor kedve szottyan, aztán továbbmegy.
A Valaki fontos ember, tudja mit akar, rám szól, ha elkenődött a festék, ha kilóg a blúz, ha ottmaradt a morzsa a fogamon.
A Valaki fel és lecserélhető, ma van-holnap nincs, súlytalan madár, ki ágról ágra száll.
Valakije Mindenkinek lehet.
Én nem az életemhez, a napjaimhoz, a perceimhez, hanem a sorsomhoz keresek egy másik sorsot.
Egy csendet a magányomhoz, egy bölcsőt a gondolataimhoz, egy szájat a szavaimhoz.
Gyógyírt az üvöltésemhez, szigetet a szívemhez, erős kart a botlásaimhoz.
Hogy bársonyos, puha öl legyek a magányához, hogy ünnep legyek a perceihez, hogy oltalmazó menedék legyek a gyengeségeihez.
Valakit, aki nem Valaki, aki egyetlenegy, aki csend, rend, káosz, kiáltás, muzsika és öröm. Akinek szeme, füle, bőre, szája, lélegzete vagyok, aki világ és világosság, aki súlyos és súlytalan.
Akiben boldogan tudok lakni és nem szól rám, ha koszos cipővel az ágyra fekszem, aki a magasba dob és elkap, ha zuhanok.
Akinek én vagyok a folytatása és ő az én elejem, aki kimondja, amit álmomban gondolok, akit betűkabátba burkolhatok, akinek nem vagyok sok és nem vagyok kevés, se túl hideg, se túl meleg, hanem pont jó.
Aki akkor jön, mikor jönnie kell, aki megérdemli a kidobott éveket, az üres falakat, az elpazarolt ifjúságom, a zajos életem.
Akinek cinkosa vagyok, pajtás és múzsa, akivel el lehet bújni a ruhásszekrény aljába, aki lenyalja velem a fakanalat.
És ez nem lehet Valaki, csak olyan, akinek a sorsa az enyém tükre, a folt a ruháján az én cérnámhoz való, a lépte visszhangzása altató mesém, illata béke, hangja megváltásom.
Ezért van Senkim és ezért nincs Valakim.
Mert a Valakire sohasem kell várni, az jöhet ma, tegnap, holnap, vagy akármikor.
A sors-társ az más.
Az akkor jön, mikor pontban jönnie kell és nem érkezik Valakihez vagy Bárkihez.
Csak hozzám, mert én Én vagyok.”
