“Csalfa emlékeztünk azzal áltat minket, hogy ifjúságunk minden napja milyen szépséges volt.”
Én nem tudom, hogy az emlékeimet mennyire írta át az idő…
Van egy kép, az ágyon ülünk, pókerezünk. Csak mi ketten. Te tanítottál meg játszani.
Szerettem azt a szobát, a nagy ágyat, ahol mindig aludtunk, a szekrényt ahol a ruháink voltak. A radiátoron pihenő macskát. A pici konyhát, ahol együtt főztünk, az étkezőt, ahol vacsoráztunk.
Szerettem a lakást, szerettem hazamenni hozzád. Minden nap. Évek után is.
Egy ismerősöm beszélt arról, hogy a párjával, akivel 2 éve vannak együtt, mennyire szeretik még mindig megérinteni, megölelni, megcsókolni egymást. Eszembe jutottál. Mi is így voltunk.
Tudod, hogy az az álmom, hogy egyszer eljössz értem. A szemembe nézel és azt mondod: szeretlek.
Eljöttél és a szemembe néztél. A szemed azt mondta: szeretlek. De a szád meg azt, hogy álomképet ringatok.
Amikor a valóra vált álom azt mondja, hogy nem fog valóra válni az álmom azt minek hívják? Lehetetlenség? Képtelenség? Egy megkérdőjelezhető axióma? Dehát olyan nem létezik. Bár az álmokban minden lehetséges…. 🙂
Az összetört szív megragasztható. Gondos munkával, odafigyeléssel olyan tökéletessé lehet varázsolni, mint amilyen volt. Igaz, Kedves? 😉
Akkor aztán az ember már nem is gondol arra, hogy valaha törött volt, csak boldog, hogy újra ott van vele.
Tudod Te a megoldást, képes is vagy megtenni. Kérdés, hogy akarod -e?
Selyemszalagok
Csak egy kis színes medál, piros selyemszalagra fűzve. A csuklómra tekerem, mert a nyakamban egy kőből csiszolt szivet hordok…
Délelőtt 11 óra. Elindulok…. Csak úgy, lazán neki a napnak, nem túl szigorú tervekkel, majd ahogyan az élet hozza…. Ha nincs kötött menetrend, nincs aggódás, elégedetlenkedés, csalódás, hisz nem kések el és nem maradok le semmiről 😉
Tekerés, napfény, autók, sütik, gyerekek, arcok, tetkó, pénz, emberek, életek. Nevetés és sírás. Öröm és könnyek.
Aztán eljön a perc, mikor dönthetek: tétovázok, agyalok, kombinálok, vagy megteszem. Itt és most. Nem máskor, nem majd egyszer, nem legközelebb vagy egy másik időpontban. Most.
A lány mellettem ül a padon. Nagyon csinos, sötét felsőt, sötét nadrágot visel. Barna, hosszú haja feltűzve, jól látszik a nyaka íve. A csuklóján két selyemszalag összefonva. Szeretném megkérdezni tőle, hogy mit jelképez, de nem teszem. Beszél hozzám, nagyon kellemes, megnyugtató hangján. Nézem a vállát, karját, a nyaka vonalát. Szeretném megérinteni, finoman végigsimitani ujjamat a haján, a nyakán, a vállán, le egészen a kézfejéig. Szeretném megtenni, talán nem venné észre. De olyan jó lenne. Hisz annyira hasonlít rád, mintha csak Te lennél…
Megkérdezi tőlem : mit szeretnék.
Olyan egyszerű kérdés és mégsem jön könnyen a válasz…. szeretni és szeretve lenni. Csupán ennyit. De azt úgy, hogy nagyon jó legyen. Nekünk. A társamnak és nekem. Na jó, megpróbálom kifejteni…
alkalmazkodást egymáshoz
közös álmokat
bizalmat és biztonságot
célokat
millió csókot
diszkréciót
elfogadást
érzelmeket
figyelmet
gondoskodást
gyengédséget
harmoniát
intellektust
játékosságot
kalandokat
megértést
“nem”-et mondani, ha úgy érezzük
nyugalmat
meleg otthont
sok-sok ölelést
összetartozást
őszinteséget
pajkosságot
romantikát
szerelmet és szenvedélyt
türelmet és toleranciát
új felfedezéseket
vidámságot
Ami még nagyon fontos: támogatást. Nem kell lakás, nem kell pénz. Ami kell: egy kedves arc, megértő szemek, együttérző szív, megnyugtató szavakat duruzsoló ajkak, ölelő karok és a bizalom. Bizalom, hogy tudjam és érezzem, hogy nem vagyok egyedül, hogy számíthatok rá, hogy sosem hagy cserben. Tudjam, hogy ő mellettem van és segít bármi történjék is. Ha ebben bizonyos lehetek, akkor azt hiszem mindenem megvan, amire vágyom.
Talán pont azt a lányt keresem, ott a padon. A lányt, szívvel a nyakában, szalaggal a karján. A lányt, aki te voltál és akivé lettél. A lányt, aki talán én vagyok….
