“Elteltek a napok, kalandok, éjek, elteltek fények, felhők és szelek.
Mi jöhet még? Mit várjak, mit reméljek? Színét vesztette vágy és képzelet.
De éjjel néha felidézem ismét. E földön már soha fel nem találom – megadja tán egy túlvilági álom.”
A karjaidban tartottál. Szerettél. Együtt voltunk. Éreztelek. Aztán felébredtem. Elveszítettelek.
A következő éjjel megint itt voltál, velem. Ébredés után egy újabb nehéz nap. A harmadik éjjelen más testbe bújva jöttél, de a nappal így sem volt könnyebb. Hogy tudsz ennyi év után még mindig hiányozni? Miért álmodok veled? Mikor fog már enyhülni ez az érzés?
Hé, Te lány! Aki ott ülsz most egyedül a szobában, pont mint ahogyan én. Aki társra, szeretetre, szerelemre, simogatásra, érintésre, ölelésre vágysz, pont ahogyan én. Keress meg, kérlek! Telnek a napok, múlik az életünk, szeretlek és várlak. Találjuk meg egymást! Szeressük egymást!
Te vagy csendben a szó, Te vagy bennem a jó. Jöjj, mindig várok Rád!
Te vagy égben a kék, olyan angyali szép, még mindig várok Rád.
Egy álomért egy élet az ár…. Bár hallanád… úgy elmondanám.
Szikrázó napsütés, körülöttem melegvíz és rengeteg ember. Öten vagyunk itt, mégis egyedül vagyok. Pontosabban csak addig a pillanatig, míg be nem hunyom a szemem és a képzeletem el nem repít sok-sok évvel és kilométerrel odébb….
Most már együtt fürdőzünk a gyógyvízzel telt medencében, látom a csillogó szemed, az édes arcodat, a víz alatt pedig érzem simogató kezeid. Mindig összeértünk, emlékszel? Bárcsak itt lennél most is, teljes valódban, nem csak a fejemben. Milyen más lenne az egész kirándulás, ha itt lennél Te is.
Mikor tanulok már meg egyedül boldogulni, nem sóvárogni mindig valami, valaki után?
Ha mindennek van oka és nem történnek véletlenül a dolgok, akkor miért kellett egyetlen nap alatt két olyan nénivel is beszélnem, aki elveszítette a gyermekét és most ő neveli az árván maradt unokákat? Miért kellett erről értesülnöm? Mit kezdjek a rossz érzéssel, amit ez okoz bennem?
Hol vannak a barátok, hol van a társ, akivel ezt megbeszélhetném?
Nehéz egyedül. Nagy és nehéz feladat.
Vajon ma éjjel is eljön a lány, aki szeret? Sóvárgom és rettegem a szerelmet, amely meglehet a magasba emel, de ha elereszt, halálosan összetör majd.