mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

A minap megkérdeztem Biustól, hogy vajon az életben is történnek -e olyan nagy és megható pillanatok, mint a filmekben.  Egyszer kilépek az ajtón munka után és ott vár életem szerelme, odalép hozzám, magához húz egész közel, a szemembe néz és azt mondja: szeretlek és soha többé nem válunk el. Aztán együtt megyünk haza kézenfogva, végigszeretkezzük a fél éjszakát, majd összebújva alszunk el, egymás karjaiban. 

Talán én sem hiszek abban, hogy ez az álmom valóra válhat és egyszer majd megtörténik a csoda, de azért nagyon várom….

A konyhában tevékenykedve gyakran kinézek az ablakon arra a pontra, ott a telefonfülke mellett, ahol egyszer valamikor vártál rám. Sokszor eszembe jut az a pillanat és bízva abban, hogy megismétlődhet, vágyakozva nézek ki újra és újra. Hiszen sosem lehet tudni…ez egy olyan nagyon-nagyon várt dolog, aminek a bekövetkezése váratlanul történik majd meg. 🙂

Ha egyszer újra meglátnálak Téged ott, ha látnám távolodó alakodat a biciklit tolva, piros dzsekiben, biztosan nem gondolkoznék, hanem rohannék a telefonomért és már hívnálak is. Azt mondanám: itt vagyok, látlak,  gyere vissza, kérlek! 

Tudom, érzem hogy találkozunk még. Hogy órák, napok, hetek vagy évek múlva lep majd meg veled a sors, azt nem sejthetem. De abban biztos vagyok, hogy az a pillanat ugyanúgy megdobogtatja majd a szívemet, mint az összes eddig veled eltöltött perc.  

Már annyiféle módon írtam le azt az állapotot, miszerint még mindig az életem, mindennapjaim része vagy.  Neveztelek függőségnek, kötődésnek, betegségnek, kórnak. Hát a legújabb hasonlatom, a hétvégi kiruccanásom következményeként: olyan vagy, mint egy számítógépes vírus, ami befészkelte magát a rendszerbe – jelen esetben az életem – és bármilyen programot indítok mindenhol felbukkan egy óriási H betű, mint egy bélyeg, ami jelzi, hogy igen, itt is jártál…
Mikor vasárnap utaztunk az autópályán, egy hosszabb beszélgetésmentes időszak után a lányok megszavazták, hogy kapcsoljunk be zenét. Nem tudnám megmondani, milyen dal szólt, valami ismertebb sláger a rádióból, de elég nagy hangerővel dübörgött az autóban. Erről beugrott az a kép, amikor anno együtt autókáztunk a városban és Pataki rockbandájának dallamai töltötték be a teret körülöttünk. Egyszer vásárolni mentünk kettesben kocsival, a parkolóba érve nem szálltunk ki rögtön, hanem kézenfogva végighallgattuk a számot.

Nem tudom mikor volt, hogy utoljára itt jártál, nálam, de ahányszor lenézek a kanapé előtt a parkettára, látom ahogy ott ülünk egymás mellett és Lordot hallgatunk. Tudod, azt a szép számot, amit Te mutattál nekem.   

A kirándulás…
Jó volt a csajokkal kimozdulni, de hiányoztak a fiúk. Olyan társat, barátokat szeretnék, akivel lehet gyerekes programokat is csinálni. Téged sosem zavartak a gyerekek.
Mikor tavaly tavasszal megismertem Pankát és Áront, pillanatok alatt megszerettem őket, főleg a picilányt. Sok időt töltöttünk együtt hatan, de sokszor voltam velük, kettejükkel. Játszottunk és beszélgettünk, amíg az anyukájuk órát tartott. Mikor Andi egyik napról a másikra kitette a szűrömet, talán a gyerekek hiányoztak leginkább. Rossz volt belegondolni, hogy sosem látom őket többet. Néha még gondolok rájuk, remélem jól vannak.
Velük csupán másfél hónapnyi emlékem van. Te az örökkévalóságot adtad nekem. Ez nem kór, nem vírus, nem valami nyavalya. Ez egyszerűen csak szerelem. A legegyszerűbb és legbonyolultabb dolog a világon. Ez a magyarázat arra, hogy  rólad szól minden dal… 
Légy boldog Kedves! Ezt kívánom Neked ezredszerre is. 

“Elteltek a napok, kalandok, éjek, elteltek fények, felhők és szelek.
Mi jöhet még? Mit várjak, mit reméljek? Színét vesztette vágy és képzelet.
De éjjel néha felidézem ismét. E földön már soha fel nem találom – megadja tán egy túlvilági álom.”

A karjaidban tartottál. Szerettél. Együtt voltunk. Éreztelek. Aztán felébredtem. Elveszítettelek.
A következő éjjel megint itt voltál, velem. Ébredés után egy újabb nehéz nap. A harmadik éjjelen más testbe bújva jöttél, de a nappal így sem volt könnyebb. Hogy tudsz ennyi év után még mindig hiányozni? Miért álmodok veled? Mikor fog már enyhülni ez az érzés?

Hé, Te lány! Aki ott ülsz most egyedül a szobában, pont mint ahogyan én. Aki társra, szeretetre, szerelemre, simogatásra, érintésre, ölelésre vágysz, pont ahogyan én. Keress meg, kérlek! Telnek a napok, múlik az életünk, szeretlek és várlak. Találjuk meg egymást! Szeressük egymást!
Te vagy csendben a szó, Te vagy bennem a jó. Jöjj, mindig várok Rád!
Te vagy égben a kék, olyan angyali szép, még mindig várok Rád.
Egy álomért egy élet az ár…. Bár hallanád… úgy elmondanám.

Szikrázó napsütés, körülöttem melegvíz és rengeteg ember. Öten vagyunk itt, mégis egyedül vagyok. Pontosabban csak addig a pillanatig, míg be nem hunyom a szemem és a képzeletem el nem repít sok-sok  évvel és kilométerrel odébb…. 
Most már együtt fürdőzünk a gyógyvízzel telt medencében, látom a csillogó szemed, az édes arcodat, a víz alatt pedig érzem simogató kezeid. Mindig összeértünk, emlékszel? Bárcsak itt lennél most is, teljes valódban, nem csak a fejemben. Milyen más lenne az egész kirándulás, ha itt lennél Te is.
Mikor tanulok már meg egyedül boldogulni, nem sóvárogni mindig valami, valaki után?

Ha mindennek van oka és nem történnek véletlenül a dolgok, akkor miért kellett egyetlen nap alatt két olyan nénivel is beszélnem, aki elveszítette a gyermekét és most ő neveli az árván maradt unokákat? Miért kellett erről értesülnöm? Mit kezdjek a rossz érzéssel, amit ez okoz bennem?
Hol vannak a barátok, hol van a társ, akivel ezt megbeszélhetném?
Nehéz egyedül. Nagy és nehéz feladat.

Vajon ma éjjel is eljön a lány, aki szeret? Sóvárgom és rettegem a szerelmet, amely meglehet a magasba emel, de ha elereszt, halálosan összetör majd.