Volt egyszer egy bácsi, gyönyörű alaszkai malamutot sétáltatott mindig. Nem tudom a bácsinak mi volt a neve, de mivel a kutyáját Bonónak hívták, elneveztem Bonó bácsinak.
Bonó bácsi szinte egész nap az utcát, parkokat rótta a kutyával. Kis táskájában mindig volt némi harapnivaló arra az esetre, ha megéhezne a hosszú séták alatt és persze lapult ott a kutyusnak is pár falat. 🙂
Sok embert megismert, sokakkal beszélgetett. Akkoriban magam is kutyás lévén sokat voltam kint, így jó néhányszor velem is szóba elegyedett. Rendkívül művelt, intelligens bácsi volt. Kellemes volt vele a társalgás.
Ez már közel 15 éve történt.
A park majdnem ugyanaz. Kutyások most is vannak, de ők már idegenek. Fák, virágok, fű, darazsak, legyek. Fehér felhők és szikrázó napsütés ezen a szép áprilisi napon.
Könyv – látod, Kedves, még a végén én is könyvmoly leszek 😉 – grafi és persze zene.
A zene…
Mikor csak lágyan ringat a víz a szörfdeszkán ücsörögve a hangulatok óceánján, akkor jön egy megfelelő dallam és mint egy katalizátor, hirtelen óriási hullámokat generál a lelkemben és már ragad is magával. Csak felkap a szél és repít messze-messze az érzések forgatagában. A zene képes felerősíteni az aktuális érzéseimet, tisztábban látom és érzem ami bennem van, ami éppen leginkább foglalkoztat.
Segít gyorsabban túljutni a mélyponton vagy intenzivebben átélni az euforikus állapotot.
Hogy ez jó -e vagy rossz, nem tudom. Azt hiszem nekem szükségem van rá, gyakran megkönnyíti az életemet.
Mint mostanában minden mást, a zenehallgatást is egyedül művelem…
Ezzel a nagyon régi szomorú, de szép Korda számmal búcsúzom, mert van akit sohasem felejtünk el…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: