Lufi

“Tanulj meg elengedni, ahogy egy ujjadra hurkolt léggömböt szélnek eresztesz: hadd szálljon, legyen az égbolté, a felhőké. Ezt rendszerint akkor tudod megtenni, ha megpillantasz valamit, amit a léggömbnél fontosabbnak vélsz, és meg akarod fogni. Akkor a régit az útjára engeded. Észre sem veszed, hogy kinyíltak az ujjaid.”
Hol marad már az a fontosabb valami? Azt hiszem, párszor már elengedtem az én léggömbömet, de valahogy újra és újra felbukkan a fejem felett…

Ez a mai egy különösen rossz hangulatú este. Lacrimosa.
Keresem az utat, a megoldást, hogy tehetném könnyebbé. Nem akarom, hogy elolvassátok, amit most írok. De tudom, hogy úgy is megteszitek….
Vannak dolgok, amit csak bizonyos személyekkel osztanék meg, de nem teszem. Úgy érzem nem lenne jó, nincs itt az ideje. Ők nem állnak rá készen.
Akikkel beszélek, tőlük ilyesmit kapok: “túlságosan ráakaszkodsz másokra”, “mindenkinek megvan a maga élete”, “úgy beszélsz erről, mint egy óvodás”, “de jó neked, bárcsak én is otthon lehetnék”, “nem tartozik rád”. Ettől csak még rosszabbul érzem magam. Még értéktelenebbnek.  Még inkább bezárkózok. Marad a magány, a zene, a gin meg a blog. Na meg a könnyek.
Egy H betűvel jelölt pohárból iszok. Jó kis átverés, nem. Mit átverés? Óriási kib*szás veled és magammal. Te! Lufi!

Itt még nem beszéltem az új munkámról. Zsemleárus lettem. Ide jutottam. Anyám megmondta: csúszol egyre lejjebb…
17 órát dolgozok. Egyedül. Ugyan vannak kollégák, a pékek, de ők nem beszélik a nyelvünket. Legalábbis annyira nem, hogy érdemben tudnánk pár mondatot váltani. A kolléganőim másik napon dolgoznak, nem találkozom velük. Persze bejön 2-300 ember naponta, a vásárlók. De 1-2 perc alatt igen nehéz komolyabb kapcsolatot kialakítani bárkivel is. Akkor is, ha minden 3. napon találkozunk.
Nem szeretem ezt a munkát. Nem érzem ott jól magam. A sok szabadidő miatt jöttem ide, próbálok erre a pozitívumra koncentrálni és a munkanapokat valahogy átvészelni. A fiúkkal sokkal több minőségi időt tudok így eltölteni. Ez a legfontosabb. Amíg be nem dilizek a társtalanságba….
Szégyellem ezt a munkát. A minap éppen az asztalt törölgettem, mikor a nyitott ablakon keresztül, hangos köszönést hallottam. Kinéztem és a buszmegállóban álló busz nyitott ajtajában megláttam kis szöszimet és a tanítónénijét. Ők meg láttak engem, amint a cég nevét viselő kötényemben takarítom más után a szemetet. A pillanatnyi  boldogság, hogy láthatom Ábimat sem tudta sokáig elnyomni a szégyen érzését. Olyan munkát szeretnék, amire büszke lehetek és büszkék lehetnek rám a gyerekeim.

Úgy szeretnék beszélgetni. Nem, nem is igazán beszélgetni. Ölelést szeretnék. Olyan igazi, szívközpontút. Azt írja róla a könyv: Az ölelés legmagasabb formája. Felismeri és elismeri mindkettőnk lényének azt a bizonyos centrumát, ahol a tiszta, feltétlen szeretetnek van a helye.
Ilyen ölelést szeretnék. Olyan valakitől, aki akarja ezt adni. Ő szeretné. Nem azért mert én kérem, nem azért, mert tudja, hogy erre vágyom, hanem mert ő is erre vágyik. Érezni és szeretni akar. Engem.  
Nagyon régen volt ilyenben részem.

Azt hiszem ez minden. Mást nem mondhatok. Nincs értelme. Bízom benne, hogy a holnap könnyebb lesz. Nem akarok a családom példáját követve az alkoholba menekülni és egyedül leélni az életemet. Mit tegyek, hogy ne így legyen?

Rámsötétedett. Hol van az az ember, aki finoman megfürdet, aztán befekszik velem az ágyba? Akivel összebújva, egymást ölelve beszélgetünk a sötét szobában,  aztán egymás ajkára finom csókot lehelve együtt alszunk el? Hol vagy? Addig foglak keresni, míg meg nem találsz…