mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Ma este fagyiztam. Igaz, a sors kicsit besegített…  

Még 10 perce sem voltam úton hazafelé a munkából, mikor a biciklim egyszercsak éles, fémes hangott kezdett hallatni. Mivel a zaj egyre sűrűbben jelentkezett és egyre hangosabban, úgy döntöttem,  inkább gyalog megyek tovabb. Még az út kétharmada előttem állt. (Néha magam is meglepődöm, hogy mostanság milyen higgadtan tudom kezelni ezeket a helyzeteket. Semmi idegeskedés, gyorsan belenyugszom a megváltoztathatatlanba.) Néhány perc séta után elértem a fagyizót, amiről korábban már írtam. Gondoltam, itt a remek alkalom, hogy kipróbáljam, milyen fagylaltot mérnek itt. Most is sokan üldögéltek a környéken, mint máskor, idősek és fiatalok. Előttem egy család vásárolt,  korábban megelőztek, amikor toltam a kerékpáromat. A fagyizó annyira olasz, hogy még az eladók is azok benne! 🙂 Három gombócot vettem, de felért vagy öttel, olyan nagyok voltak. Az óriási fagyival a kezemben tovább indultam. Éppen azt számolgattam magamban, hogy gyalogosan hányszor annyi ideig tart majd az út, mint kétkeréken, amikor szó szerint belesétáltam a tökéletes pillanatba. Ha éreztél már ilyet, kedves Olvasó,  biztosan tudod miről beszélek. Hirtelen minden olyan nyugodt volt és kellemes. Ahogy szelíden sütött rám a lenyugvó nap fénye, a szélcsendben a napon sétálva a levegő kényelmesen meleg volt, éreztem a frissen nyírt fű illatát, számban pedig a vanília és csokiskeksz édes keverékének ízét.  Arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy egészséges vagyok és megélhetem ezt a pillanatot. Talán ezért a pillanatért, ennek a gondolatnak a megszületéséért alakult így ez az este. Hálás vagyok érte. 

Próbálok most már úgy viszonyulni a kellemetlenebb eseményekhez is, hogy minden miattam történik. Egyszerűen ezt szeretném gondolni. Hinni akarok ebben. Ennek következményeként keresem a jót. Hiszen mindennek oka van. Előfordulhat, hogy akkor, ott, abban a helyzetben nem találok semmi pozitívat, amiben örömömet lelném, akkor megpróbálom úgy felfogni a dolgot, hogy az a kellemetlenség, ami történt egy nagyobb rossztól védett meg engem. Tehát, én mindenképpen jól jártam 😉 

Azért írtam ezt le, mert nekem segitett a felmerülő problémák ilyenfajta feldolgozása,  könnyebb tőle az életem és egy csomó ideskedéstől megkímélem magam. Talán neked – ki olvasod ezeket a sorokat – is segíteni fog egyszer, valamikor… 😉

Egy hetek óta nem használt fogkefe a fürdőben, egy monogrammal felmatricázott pohár a szekrényben, a telefon képernyőjének rendszeres ellenőrzése egy új üzenet érkezéséről, vagy egy nagyobb szívdobbanás egy-egy csengőhangnak beállított zeneszám első hangjainál….ez a remény. 
Ha az ember rendszeresen szembesül ezekkel az “emlékeztetőkkel”, de semmi sem történik, az inkább már reménytelenség. Ami pedig nem jó. Önkínzás. Vágyakozás, epekedés olyan dolog után, amely bekövetkezésének az esélye az idő múlásával folyamatosan egyre romlik.
“Tégy olyan dolgokat, ami örömet okoz!” Lássuk csak. Vannak pillanatok a közelmúltból, amelyekre szívesen emlékszem vissza. Boldog voltam, akkor és ott. De állítólag a múltnak nincs energiája a jelenben. Akkor ez sem a leghatékonyabb módszer, hogy elősegítsem, erősítsem pozitív hangulatomat.
Az ember társas lény. Én is az vagyok. De mit tegyek, ha se barát, se testvér, se egyéb kedves ismerős nem áll rendelkezésre, különböző okok miatt. A gyerekek távol vannak. Mit tegyek?
Munkából hazafelé jövet egy fagyizó mellett visz az utam. Minden egyes nap, mikor meglátom az üvegfalú hűtőt és a sorban álló, vagy már fagylalttal a kezükben üldögélő, beszélgető embereket, felteszem magamnak a kérdést: szomorú dolog -e egyedül elnyalni a fagyit az embernek? Beállni a sorba, választani, aztán leülni a közelben és szépen magányosan elnyalogatni az édes desszertet. Te mit gondolsz, kedves Olvasó?
Én azt hiszem, hogy ez is ugyanolyan, mint bármi más: hogy pozitív vagy negatív lesz e az élmény, csakis rajtunk múlik. Már maga a lehetőség is egy jó dolog, hogy megtehetem, van választásom. Ott az a rengeteg ember, hogy lennék egyedül?
Ez az én válaszom. Pozitív, ha annak akarom látni. Bármi is történjen. Ez nem könnyű, de jobb, mint a rossz dolgokon rágódni.
A fogkefe a kukában végzi, a pohár talán sosem lesz használva, de egyszer, amikor nem számítok rá, megcsörren a telefon és akkor nagyon boldog leszek 😉
Addig pedig vár rám a puha ágy, egy doromboló szőrgombóc, egy jó film, vagy talán egy következő fejezet a könyvből, a párnám mellett… 
 

Néha az ember olyan hirtelen ébred az álomból a valóságba,  hogy szinte észre sem veszi, hogy ami történik,  már nem puszta álomkép, hanem az élet a maga gyönyörű és kézzel fogható valódiságával…

Mintha egy karjait széttáró emberformát ábrázolna a falon az az árnykép, amit az ablakon beszűrődő reggeli napfény által körvonalazódni vélhet a mély álmából ébredő. Talán túl sokáig aludtam, mozdulatlanul fekszem még egy darabig. Elgondolkodva nézek körbe a szobában, amit oly jól ismerek már, hiszen egy ideje ez az otthonom.  Szeretem az élénk színű,  virágmintás sötétítőt, a pasztellszínű falat, a lámpát a fejem mellett és a könyvet, amit éppen olvasok. Nagyon sok regényt szeretnék még elolvasni, egészen hosszú a lista, amit készítettem. Madárcsiripelést és a külvilág nyüzsgésének hangjait hallom a nyitott ablakon át.  Kellemes nyári, napsütéses reggel a mai. 
Jólesik feküdnöm, pihenni az elmúlt hetek, hónapok fáradalmai után. Nem dolgozok. Lesz időm napközben rejtvényt fejteni, olvasni, a wifinek köszönhetően ágyban filmet nézni a telefonomon, jó kis programokon gondolkodni, amit mindenképpen szeretnék megélni, kipróbálni. Gyerekekkel és nélkülük. Ha jobban belegondolok, annyi rengeteg dolog van, amit még sosem tettem. Meg persze jó néhány, amiben már volt részem, de szívesen megismételném.
Pár héttel ezelőtt felmerült bennem a kérdés, ha visszamehetnék az időben, melyik napot, eseményt választanám. Nagyon nehéz dolgom lenne a számos kellemes élményből egyetlenegyet kiválasztani. Hiszen annyi szép pillanatot őrzök az emlékeimben. Szeretnék egy napot a gyerekkoromból, mikor együtt volt a család, a kertben játszottunk a húgommal, felmásztunk a nagy diófára, együtt ebédelt a három generáció. Jó lenne apuval találkozni ismét. De szívesen újraélném a pillanatot, mikor a fiúk megszülettek és a még magzatmázas, meleg kis testüket érezhettem a hasamon. Milyen szép pillanatok is voltak…
Épp múltbéli eseményekből összeállított bakancslistámon tűnődök, mikor halkan nyílik az ajtó. Egy ismerős arcú fejecske kukucskál be nagyon óvatosan a szobába. Mögötte szintén ismerős hang suttogva kérdezi: “Alszik még?” Mosolyogva felelek: “Fent vagyok, gyertek csak be!”
Két kis legény lép be az ajtón, az ágyamhoz sietnek. A nagyobbik odabújik, megölel. Az ég tudja csak, hány hasonló ölelésben volt már részem tőle. Ő az én kedves, okos, figyelmes és óriási szívű elsőszülött fiam. Mindent és mindenkit elfogadó, befogadó, bánatot és örömöt egyaránt hang nélkül tűrő, de közben mélyen legbelül szuperérzékeny kisbabám. Igen, mondhatom, hogy baba, hiába lépi át lassan a kamaszkor fényes-kényes küszöbét, nekem ő mindig a pici fiam marad, akit féltek, óvok mindentől. Érzem ahogy ez a pillanatok alatt újszülöttből lett nagyfiú próbál minél jobban hozzám simulni, a kiskamaszok esetlen módján, de mozdulataiban tele szeretettel. Kis szöszim közben a másik oldalról közelít, óvatosan hajtja fejét a vállamra. Annyira más a két fiú, mint ahogy az testvérek közt lenni szokott…
Néhány mondatváltás után kiderül, hogy még egyikünk sem reggelizett és pocakunk már egyértelmű jelzéseket ad ennek megerősítésére, így elhatározzuk, hogy azonnal orvosoljuk ezt a problémát. Miközben igyekszem ülő helyzetbe feltornászni magam az ágyon, két kicsi fiam máris segítségemre siet. Dávid lassan lehúzza rólam a takarót, Ábi készíti az ágy mellé támasztott két mankót. Mikor szabaddá válik a bal lábamon lévő, színes rajzokkal ékesített kötés, rögtön beszélgetni kezdünk róla. Külön-külön megnézzük a starwars űrhajót, a kis, színes virágokat, a nyuszifejet nagy fogakkal, a cseresznyét, a legoembert és persze a szivárványt. Találunk még kutyust, autót, szívecskét, fát nagy zöld lombbal és egy napocskát is. Ez utóbbi kis szöszim ötlete volt, mert emlékszik arra, hogy mikor kiskorában rendszeresen vérvételre jártunk, a kedves nővér minden alkalommal, nagy türelemmel és precizitással biggyesztett ragyogó napocskát színes filcekkel a tapaszra, amivel leragasztotta a tűszúrás helyét. Miután elégedetten nyugtázzuk, hogy az összes rajz a helyén van, felállok. 
Kifelé botorkálva a szobából, hű testőreimmel, arról ötletelünk, hogy milyen finomságok jöhetnek számításba reggeli gyanánt….

Hogy hogyan folytatódik a történet, a fantáziádra bízom, kedves Olvasóm. 😉

Hogy ez a kép vajon egy emlék -e a múltból, vagy talán egy jövőbeli élethelyzet megnyilvánulása, azt nem tudom megmondani.
Azt hiszem felébredtem az álomból. Kezemmel kitapintom azt a kemény kis csomót a bal combomon, ami kiválthatta ezt az álmot, amit ébren álmodtam. Csak egy gondolat volt. Hogy pozitív, vagy negatív, arról dönts Te, kedves Olvasó! Te, aki olvasod ezeket a sorokat, mit gondolsz?
    
   

Valamelyik nyáron történt, hogy Bius kicsi lánya az apukájával töltött egy egész hetet az óvodai szünet ideje alatt.  Ha jól emlékszem csütörtök volt, amikor az a gyönyörű kislány megjelent a műhely ablaka előtt. Emlékszem a kék szemek csillogására, ahogy anya és lánya örült egymásnak. Csak pár percre találkoztak, de Bia arcán a ragyogás még órák múlva is látszódott…
Hasonló örömet okozott nekem ugyanez a szőke Kisvirág, ugyanazon a helyen ma délután, mikor egyszer csak ott állt velem szemben a nagy kék szemeivel, őszinte gyermeki mosolyával a műhely közepén… Már annyira szerettem volna őt látni, napok óta kerestem a módját, hogyan és mikor kerülhetne sor erre.
Nem tudom, hogy csinálja ez a lány, de valahogy mindig kitalálja a gondolataimat. Órák teltek el azóta, de még mindig nagyon jó visszaemlékezni a pillanatra és az együtt töltött percekre. Ha meg akartál lepni, sikerült, drága Bius 🙂 Köszönöm neked.  

“A régi kor természettudósai beszélnek egy csodaállatról, amelynek neve „krák”.
Pontoppidan norvég tudós le is írta e szörnyeteget.
A krák egy töméntelen nagy, tengeri állat, mely lenn a tengerfenéken lakik, s melynek néha-néha eszébe jut a vizek színére felemelkedni. Mikor aztán rengeteg nagy háta felmerül a hullámok közül, befedve tengeriszappal, telenőve tengeri fügével, tengeri tulipánnal, korallerdővel, akkor a penguinok, kormoránok azt gondolják, hogy ez valami új sziget, odatelepednek, ott fészkelnek, rondítanak a hátán; a krák engedi azt békével. Idő jártával aztán belepi a fű a hátát; a hajósok meglátják: „ni, milyen szép zöld sziget!” kikötnek rajta, birtokukba veszik, házat építenek rá; a krák mindazt tűri szépen. Azután elkezdik a hátát fölszántani, bevetik árpával; a krák engedi a hátát szántatni, boronáltatni; legfeljebb akkor, mikor tüzet raknak rája, gondolhat annyit magában, hogy milyen nagy baj az, mikor egy ilyen nagy állat nem tudja a hátát megvakarni. A hajósok mindig jobban találják magukat rajta, már kutat is ásnak a hátán, s ugyan örülnek rajta, mikor víz helyett zsírt meregetnek fel a kútból. A krák engedi szivattyúztatni a zsírját, hiszen van neki elég. A hajósok a gazdag szigetre raktárakat építenek, vámot, rendőrséget importálnak rá, talán még részvénytársulatokat is alapítanak föléje. Egyszer aztán, mikor már az eleven húsáig lefúrtak, a krák azt gondolja, hogy de már ennek fele sem tréfa, s visszaszáll a tenger fenekére. Vele együtt madár, ember, hajó, raktár és részvénytársulat.”