Ez a felirat áll azon a pöttyös túrórudi mintázatú öngyújtón, amit kedves kollégám – Béla bácsi, számomra ismeretlen késztetésböl nekem ajándékoz pontosan abban a pillanatban, mikor éppen a sírás határán vagyok. A szemem talán már kezd is könnybe lábadni. Nem kis munkával, sok-sok elmélkedéssel sikerült magam megint felküszködni arra a bizonyos csúszdára, amelyen lecsúszva bizony jó mélyre lehet süllyedni. Már készültem elengedni a kapaszkodót, mikor felbukkant az öreg. Eszembe jut az a Rúzsa Magdi szám, amit Hajni küldött nekem pár hete. Látod Kedves, hát tényleg léteznek angyalok!
Még mindig találok B&É monogrammal ellátott teásdobozokat a munkahelyemen. Még mindig fáj. Még mindig nem tudom elfogadni, hogy ő sincs már….
Csütörtök reggel, 151-es busz. Két fiú ül egymás mellett. A kisebb olyan 8 éves forma, a nagyobb 16 körüli lehet. Az első benyomásom, hogy összetartoznak. Hosszú megállókon keresztül a kicsi néz kifelé az ablakon, a nagy teljesen belemerül a telefon nyomkodásába. Már-már kezdek elbizonytalanodni, hogy mégsem testvérek, mikor a kisebb odafordul a nagyhoz, a nagyobb fiú átkarolja es finoman magához húzza őt. Már együtt nézik a telefon képernyőjét, így, összebújva. Egy idő után a kicsi elkezd játszani bátyja kezével. A nagy puszit nyom öccse fejére. Többször is megismétli, igazi, ösztönös megnyilvánulása a szeretetnek. Néha összemosolyognak. Bevillan a kép a kedd estéről, mikor Dávidot köszöntöttük névnapja alkalmából és Ábi mennyire megölelgette…
Mostanában ritkán nézegetem a facebook idővonalat. Sok ismerős követését kikapcsoltam, többnyire a bölcsességeket, könyvajánlókat, verseket es idézeteket tartalmazó oldalak maradtak.
Ma megnyitottam. Legelső bejegyzés egy középiskolai osztálytársam írása egy képpel a kisfiáról. Jóban voltunk anno, kedveltem őt, kedves, csendes, visszahúzódó srác volt. Mögöttem ült, szünetekben sokat beszélgettünk. Érettségi után már nem tartottuk a kapcsolatot. Pár éve a közösségi oldalon ismerősnek jelöltük egymást, de igazából a szülinapi köszöntéseket leszámítva semmit nem beszéltünk egymással. Néha megnézegetem a képeket a családjáról, két gyerek van: egy lány és egy fiú.
Most itt van ez az új kép a fiúról. Egy rosszat sejtető kép… A kép felett néhány mondat, amiből beigazolódik a félelmem. A kisfiút elveszítették. Meghalt egy hete. Leukemias volt. Tudtam, hogy beteg, Csabi blogot is vezetett naplószerűen az életükről a betegséggel. Azt hittem, hogy túl vannak a nehezén, hogy sikerült leküzdeniük a kórt. De a fiút szólították odafentről. Talan még 10 éves sem volt… 🙁
