mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Egy autóriasztó szirénája zavarja meg azt a látszólagos nyugalmat amiben éppen vagyok. Kiültem az erkélyre. Már egy ideje foglalkoztat egy olvasózug kialakításának gondolata. Hát most kreáltam magamnak egyet. Fotel, amiben kényelmesen elhelyezkedek félig ülő-félig fekvő helyzetben. Egy szék lábtartó gyanánt. Vastag pulcsi, színes-kockás vidám színű takarók, amik kellemes hőérzetet biztosítanak ezen a februári, de az évszakhoz képest igen enyhe hőmérsékletű napon. Süt a nap. Nemcsak arcomon, de a pléden keresztül is érzem a sugarak melegítő erejét.
Olvasok. Egy napló. Egy rákkal diagnosztizált korombeli nő betegséggel való küzdelmeinek története.
Az utca apróbb zajai nem zavarnak, de ez a folyamatos éles hang elvonja a figyelmemet az olvasásról. Micsoda felesleges, a nyugalmat megzavaró tényező a pihenőnapon. Ide jutottunk a 21. századra… A képzeletem hirtelen visszaröpít azokba az időkbe – ha egyáltalán volt olyan – mikor még békében élt az ember a társaival. Nem volt elektromosság, nem voltak gépek, a zaj fogalma nem volt ismert, hiszen nem volt semmi más csak a természet hangjai.
Akkor még nem arra fordította az ember az energiait hogy másoktól megvédje a nehézségek árán megszerzett élelmét, vagyonát.
Pár perc és újra viszonylagos csend van. Folytatom az olvasást…

Három órája ülök itt kint.  A könyvet elolvastam. Most csak süttetem az arcom a napsugarakkal. Gondolkozom. Ez veszélyes művelet mostanság.  Mióta pár hete magamra maradtam, sok küzdelmet igényel a felszínen maradás… csak haladok előre az élet tengerén és időről időre azon kapom magam hogy már nem úszok, csak a sötét felhők felé fordulva kezdek süllyedni. De a tudatosságot jól belém verte az a lány,  úgyhogy ilyenkor igyekszem gyorsan keresni valami olyan elfoglaltságot ami szórakoztat,  de legalábbis eltereli a figyelmemet a rossz gondolatokról. Ez az állandó figyelemkorlátozás, tudatos gondolatirányítás sok erőmet felemészti. Mennyivel könnyebb lenne önsajnálatba merülni…
Tovább nehezíti a helyzetet, hogy minden egyes ilyen jellegű helyzetfelismerés, hogy már megint rossz irányba tartok, őt juttatja eszembe. “Csak legyél pozitív és akkor jó dolgok fognak veled történni. ” De hol van ő most? Hol vagy, Bius?
Az elengedés még nem megy. Talán nem is fog soha. Hallom ahogy mondod: “szép kis megerősítés… “
Aztán itt van a másik lelkitársam. Néha varázsol nekem egy kedves kis szigetet, amit a szemem elé tár a végtelen tengeren és én boldogan úszok felé, reményekkel telve. Hálás vagyok ezekért a percekért, órákért, mert feltöltődöm velük, jobban érzem magam. Próbálok örülni a pillanatnak és nem attól félni előre, hogy mekkora csalódás lesz, mikor a kis sziget képe szertefoszlik a messzeségben. Csak megyek tovább és próbálom hosszasan őrizni a kellemes érzet emlékét a fejemben. Hiszem, hogy lesznek még más, a vízből kiemelkedő földrészek, ahol megpihenhetek és örömet, boldogságot találok. Várom, hogy rátaláljak arra a helyre, ahol még osztozhatok is valakivel a boldogságban. Szeretnék szeretni. Szeretném, ha szeretnének. Tudom, hogy milyen, amikor ez a kettő egyszerre megvalósul. Élénken él még bennem a létezésnek ez a fantasztikus formája.

Az egyedüllét nem zavar.  Elvagyok. De a magányosság démonjának tőrje újra és újra éles fájdalmat okoz a lelkemben.
Györgyi megkérdezte csütörtökön, hogy kivel szoktam megbeszélni a dolgaimat. Most nincs ilyen ember. Néha beleesek abba a hibába, hogy Dáviddal diskurálok felnőtt dolgokról. Nem jó ez így. 
Tudom, hogy barátokra és társa lenne szükségem.  De legalább az egyikre. Hogy miért nem keresek új barátokat? Mert félek. Túl erős a “nem kellek” érzése bennem. Félek, hogy megint közel kerülök valakihez aztán elveszítem. Félek az újabb veszteségektől. Nagyon fájnak még a régiek. Így biztonságosabb. De nem könnyebb. ..
Itt van meg Brigilány… hogy nekem, azt nem mondhatnám. Én ennél intenzívebb kapcsolatra vágyom, mint hogy pár hetente beszélünk 5-10 percet, mondhatjuk hogy muszájból. Ő nem elérhető.
Kálmi az egyetlen ember, akire számíthatok. De csak ha nagy baj van. Egyébként ő is igyekszik távol tartani magát tőlem. Persze neki is megvan rá az oka. Ahogy Briginek is.
Mindenki próbál boldogulni az életben.  Így megy ez. 

Ez a könyv, amit olvastam elgondolkodtatott. Mindenkiben felmerül a kérdés, hogy ha beteg lenne és kórházban feküdne, vajon ki látogatná meg, ki az aki aggódna érte. Most én is felteszem magamnak ezt a kérdést…
Az élet megmutatja: nem az számít, hogy hányan vannak körülöttem. A kölcsönösség fontos és elengedhetetlen. Különben az emberi kapcsolatok mit sem érnek. Csak akkor működik, ha mindketten egyformán akarjuk. Attól lesz igazi. Attól lesz mély és érzésekkel teli. Ilyen kapcsolatra vágyom. Figyelek arra, hogy senki mellett ne sétáljak el, ne szalasszak el egyetlen alkalmat sem, ami egy új barátság kezdetét jelentheti. De közben félek. Félek a sérüléstől, félek nyitni, félek beengedni. Félek bízni.
A saját bőrömön is megtapasztalhattam, milyen elveszíteni valakit, akit nagyon szeretek, milyen tehetetlenül szemlélni ahogy a másik távolodik és egyszer csak eltűnik az életemből.  Nem akarok senkinek sem ilyen fájdalmat okozni megint. 
Óvatos vagyok. Kicsit talán visszahúzódtam a csigaházamba. Nyalogatom a sebeimet, amit a veszteségek okoztak. A fájdalmam egyelőre nagyobb, mint az újabb kapcsolatok kialakítására irányuló vágyaim. De reménykedek. Ki tudja mit hoz a holnap. 
 

Olyan ritkán érzem a harmóniát, amit azon az estén…
Meleg lakás, meleg étel az asztalon, a gyerekek egészségesen mellettem… együtt vagyunk. Ebben a percben úgy érzem, minden rendben van. Nyugodt vagyok és elégedett. Együtt nézünk sorozatot este, nasizunk, nevetünk a poénokon. Együtt alszunk, hárman. Bár már számtalanszor elhatároztam, hogy külön szobába teszem őket, de sokszor gyenge vagyok hozzá. Szeretek a közelükben lenni. Most is úgy alszanak el, hogy közöttük fekszem és hozzám bújnak. Éppen csak, hogy álomba merülnek mikor hirtelen furcsa zajra riadok. Megijeszt. Mintha egy gépet kapcsoltak volna valahol a közelünkben. Arra gondolok, hogy biztos a felettünk lakó. Bosszankodok, hogy ilyen késő este miért hangoskodnak még, várom, hogy megszűnjön végre ez kellemetlen zúgás. Telnek a percek, de csak nem következik be a várva várt csend. Kezdenek rossz gondolataim lenni. Mi történhetett? Mi lehet ez és honnan jön? Mit tegyek? Maradjak a fiúk mellett, vagy derítsem ki mi lehet ez? Félek. 
Végül is úgy döntök, hogy utána járok a dolognak. Körbejárom a lakást, hogy beazonosítsam honnan jön a hang. A stang felől erősebben hallom. Mintha lentről jönne. Az ablakon is kinézek, hátha látok valamit. Gőzt látok felszállni az éjszaka sötétjében. 
Felöltözök, lemegyek. A lépcsőházban már biztosan tudom, hogy a tárolóból jön a zúgás. Benyitok a folyósóra, a szeméttároló ajtaján keresztül hallom, hogy zubog bent a víz. Kinyitom a kulccsal, óvatosan nyitok be, de nagyon sötét van, érzem a kezemre permetként szálló vizet. Nem merek villanyt kapcsolni, nehogy megcsapjon az áram. Visszamegyek a lakásba. Nagyon félek, már-már pánikolok. Kinek szólhatnék? A szomszédnak? A vízműveknek? Mit kell ilyenkor csinálni? Csak a fiúknak ne legyen bajuk… Félek, hogy el fog menni az áram, a víz rövidzárlatot okoz. Csak Kálmit hívhatom. De ugyanmár! Kétgyerekes felnőtt nő vagyok, nem igaz, hogy nem tudom egyedül megoldani. Fél 11 van. A szomszédhoz csak nem csengetek be. A sírás kerülget. A zubogás nem szűnik, a gőz száll az ablak előtt…
Azt mondta, hogy bármikor hívhatom. Többször is mondta. De azt is tudom, hogy nem akar velem beszélni. Végül is felhívom. Pár mondatot beszélünk, azt tanácsolja, hogy hívjam fel a vízműveket. Nincs kiragasztva semmilyen telefonszám a lépcsőházban. Keresek az interneten elérhetőséget. Hosszas menüben való barangolás után végre sikerül valakivel beszélnem. Azt mondja nem rájuk tartozik. Hívjam a közös képviselőt. Azt a számot nem veszik fel. 
Fogom a kulcsomat, lemegyek újra. Biciklilámpával a kezemben lépek ki az utcára. A tároló ajtaja az utca felől tárva-nyitva áll. Pedig mindig zárva szokott lenni. Világítok a lámpával, de sötét van és a párafüggönytől semmit nem látni. Beljebb merészkedek, óvatosan lépkedek előre a vízben. Ahogy beljebb jutok már látom, hogy a melegvíz csap van teljesen nyitva, abból zubog a víz és folyik ki a mosdótálból. Elzárom. Hirtelen csend lesz. Végre. Egy pillanatra megkönnyebbülök. De aztán tovább jár az agyam. Megpróbálom újra kinyitni a csapot, csak nagyon lassan, mert feltételezem, hogy rossz. De semmi baja. Tökéletesen működik, tudom nyitni-zárni. Akkor miért folyt? Miért volt teljesen nyitva? Valaki kinyitotta. De miért hagyta úgy? Miért van kitárva az ajtó? Ki tesz ilyet és miért? Mi célból? Nem találok racionális választ. Talán nem is ember tette. Nem élő ember. Eszembe jutnak a Dunavarsányban történtek… a furcsa szagú rongy a kukában, az égve maradt gázrózsa és világítás, a rejtélyes lábnyomok a teraszon. Hát visszatért? 
Visszamegyek a lakásba. A fiúk nyugodtan alszanak. Milyen hülye vagyok! Ügyeletet akartam hívni csőtörés miatt, pedig csak egy csap volt nyitva. Gyáva vagyok és gyámoltalan. Egy idióta. És félénk. Ennyi elég, hogy kétségbe essek.
Félek a szellemtől. Nem alakulnak jól a dolgaink ebben a lakásban….