“Ahol egykor te voltál, most lyuk tátong,
és valahogy folyton körbe-körbe járom
nappal, s éjszaka belecsúszom. Pokolian hiányzol.”
Álmodtam. Bius jött velem szemben. Köszöntünk egymásnak. Puszi nem volt.
Egyszer beszélgettem Fecóval arról, hogy lehet irányítani az álmokat. Nem tudom, hogy ez történt -e, vagy valami más okból kreálta újra a jelenetet a tudatom, de megint ugyanott voltam, csak egy másik időpontban. Megint összetalálkoztunk. De most teljesen máshogy alakult. Örültünk egymásnak. Azt mondta, hiányzom neki. Mondtam, hogy ő is nekem.
Újra ott álltam. Most Hajni jött szemben. Csak elsétált előttem. De pár méterrel később megállt, odamentem és beszélgettünk.
Egy nagy szerelem és egy nagy barátság…. a másik feleim. Egy álomban.
Ez az én álmom volt. Az én elmém szüleménye. Talán a tudatomnak ebben a mélyebb fázisában képes vagyok újrajátszani az eseményeket. Csinálhatok különböző verziókat, amíg számomra kellemes lesz az élmény.
Vajon a való életben is van lehetőség újrajátszásra? Az első gondolatom az volt, hogy természetesen nincs. De ha jobban belegondolok, miért ne lenne? Hiszen én teremtem magam körül a világot. Én írom a saját történetemet. Persze más idősíkban működünk éber állapotunkban. Az események nem pörögnek olyan gyorsan, mint álmunkban, de azért kerülünk többször is, hasonló szituációkba az életben is. Ha ma nem úgy alakult, akkor majd holnap, vagy holnapután, egy hét múlva, vagy még később még lehetséges, hogy úgy lesz, ahogy szeretném. Az álomban sikerült úgy alakítani a dolgokat, hogy kedvemre való legyen a történet.
Régebben azt gondoltam, hogy az álmok teljesen véletlenszerűek, semmi közük nincs az életünkben történő eseményekhez. De ez nem igaz. A legapróbb, legvalószínűtlenebb álom sem lehet véletlen. Mindegyik álombeli történet köthető valamihez, ami éppen foglalkoztat. Ez az álmom egyértelműen tükrözte a valóságot. Ők ilyenek. Bius és Hajni. Egyszer kedvesek, mosolygósak, nyugodtak és türelmesek. Máskor pedig valamiféle feszültség lengi őket körül, egy jól érezhető burok, amibe bezárkóznak és nem engednek közel. Ilyenkor kevésbé barátságosak és közlékenyek. Időnként teljesen ki is zárnak az életükből.
Ha lenne rá mód, hogy életre hívjam a misztikus erővel bíró John Coffey-t a Halálsoron című filmből, akkor megkérném, hogy az összes rossz érzést, bizonytalanságot, félelmet okozó negatív energiától szabadítsa meg ezt a két lányt, hogy aztán teljes lelki békében létezve, könnyedén rátaláljanak a boldogságra.
Hogy tudjanak önmaguk lenni, úgy élni, ahogy nekik jó. Szeretném, hogy meg tudjanak nyugodni, mert ha meg tudnak békélni, akkor tisztábban fogják látni, hogy mi az amit szeretnének és félelmek nélkül könnyebb lenne az álmaik megvalósítása is.
Azt hiszem John nekem is tudna segíteni…
Kommentek