mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Kicsit úgy érzem magam mostanában, mint az amnéziában szenvedő, akinek kezdenek visszatérni az emlékei, egy-egy pillanatra felvillanó képek formájában. Az élet ilyen kis villanásokat kínál nekem. Talán régebben is így volt, csak akkor nem vettem ezekről a jelekről tudomást.
Vasárnap reggel arra ébredek, hogy nagyon fáj a karom. Nehéz mozogni, fájdalmas minden mozdulat. Keveset aludtam. Hajnali háromkor bújtam ágyba. Kicsit olvasgatok. Mászkálok a lakásban. Hideg van. Fázom.  A fiúk most nincsenek velem. Visszafekszem az ágyba, pihenek még egy kicsit. A következő pillanatban már munkáról beszélgetek a főnökömmel. Nem tudom pontosan, hol vagyok. De Te is ott vagy. Mellettem. Nem tudom, hol vagyunk és miért. De ott vagy a közelemben. Csak téged látlak, minden mást homály borít körülöttünk. Hozzám érsz. Hozzád érek. Simogatom az arcod. Először kicsit húzódzkodsz, de azért hagyod. Olyan jó, hogy itt vagy. Nem gondolkozok azon, hogy kerültünk oda, csak rád figyelek. Élvezem a pillanatot. Szájon csókollak. Simogatjuk egymást.
Telefoncsörgésre riadok. Nem emlékszem semmire az álomból. Kitápászkodok az ágyból. Felöltözködök. Nehezen megy, nagyon fáj…
Eszembe jut egy dal Csézytől, Bius osztotta meg néhány nappal ezelőtt. Nagyon megörültem tegnap reggel, mikor anyutól munkába indulva ezt a dalt kezdte el játszani a telefonom….Kellemes téli, kicsit csípős, nyugalmas szombat reggel. Élvezem a száguldást a lejtőn, miközben az a csodálatos hang zengi be a tudatomat. Érzem,  hogy jól vagyok, kellemes hangulatban indul ez a nap. Csak egy nagy lövésszerű durranás, a kerékpár nem engedelmeskedik irányító karjaimnak, csak pár szempillantás és az úttest közepén fekszem. Hirtelen fel sem fogom, mi történt, egy autó áll mögöttem. Nem érzek semmit. Feltápászkodok. A bringát is felveszem a földről, látom hogy az első kerék darabokban. Leviszem az útról a járdára, az autós közben kiszáll,  megkérdezi jól vagyok e. Jelzem, hogy minden rendben. A sokk dolgozik bennem, sírás határán vagyok de próbálok a megoldásra koncentrálni. Köszönöm, Bius. Gyorsan megnyugszom. Intézem amit kell. Végigdolgozom a napot.  

Egy nappal később, mikor ugyanazt a dalt hallgatom összeáll a kép. Anyuékkal reggel arról beszélgettünk,  hogy kéne egy új bicikli. 10 perc múlva totálkárosra törik az első kerék…  Csak óvatosan azokkal a vágyakkal… Új bringám lesz. A vállam ma már nagyon fáj. De az angyalom megmentett egy rosszabbtól. Már emlékszem az álomra is. Veled…. ott… azon a kanapén…simogatás, csók, az illatod. Egyedül teregetek. Hiányzol. De örülök, hogy az éjjel velem voltál.  

“Ahol egykor te voltál, most lyuk tátong,
és valahogy folyton körbe-körbe járom
nappal, s éjszaka belecsúszom. Pokolian hiányzol.”

Álmodtam. Bius jött velem szemben. Köszöntünk egymásnak. Puszi nem volt.
Egyszer beszélgettem Fecóval arról, hogy lehet irányítani az álmokat. Nem tudom, hogy ez történt -e, vagy valami más okból kreálta újra a jelenetet a tudatom, de megint ugyanott voltam, csak egy másik időpontban. Megint összetalálkoztunk. De most teljesen máshogy alakult. Örültünk egymásnak. Azt mondta, hiányzom neki. Mondtam, hogy ő is nekem. 
Újra ott álltam. Most Hajni jött szemben. Csak elsétált előttem. De pár méterrel később megállt, odamentem és beszélgettünk.
Egy nagy szerelem és egy nagy barátság…. a másik feleim. Egy álomban.
Ez az én álmom volt. Az én elmém szüleménye. Talán a tudatomnak ebben a mélyebb fázisában képes vagyok újrajátszani az eseményeket. Csinálhatok különböző verziókat, amíg számomra kellemes lesz az élmény.
Vajon a való életben is van lehetőség újrajátszásra? Az első gondolatom az volt, hogy természetesen nincs. De ha jobban belegondolok, miért ne lenne? Hiszen én teremtem magam körül a világot. Én írom a saját történetemet. Persze más idősíkban működünk éber állapotunkban. Az események nem pörögnek olyan gyorsan, mint álmunkban, de azért kerülünk többször is, hasonló szituációkba az életben is. Ha ma nem úgy alakult, akkor majd holnap, vagy holnapután, egy hét múlva, vagy még később még lehetséges, hogy úgy lesz, ahogy szeretném. Az álomban sikerült úgy alakítani a dolgokat, hogy kedvemre való legyen a történet.
Régebben azt gondoltam, hogy az álmok teljesen véletlenszerűek, semmi közük nincs az életünkben történő eseményekhez. De ez nem igaz. A legapróbb, legvalószínűtlenebb álom sem lehet véletlen. Mindegyik álombeli történet köthető valamihez, ami éppen foglalkoztat. Ez az álmom egyértelműen tükrözte a valóságot. Ők ilyenek. Bius és Hajni.  Egyszer kedvesek, mosolygósak, nyugodtak és türelmesek. Máskor pedig valamiféle feszültség lengi őket körül, egy jól érezhető burok, amibe bezárkóznak és nem engednek közel. Ilyenkor kevésbé barátságosak és közlékenyek. Időnként teljesen ki is zárnak az életükből.
Ha lenne rá mód, hogy életre hívjam a misztikus erővel bíró John Coffey-t a Halálsoron című filmből, akkor megkérném, hogy az összes rossz érzést, bizonytalanságot, félelmet okozó negatív energiától szabadítsa meg ezt a két lányt, hogy aztán teljes lelki békében létezve, könnyedén rátaláljanak a boldogságra.
Hogy tudjanak önmaguk lenni, úgy élni, ahogy nekik jó. Szeretném, hogy meg tudjanak nyugodni, mert ha meg tudnak békélni, akkor tisztábban fogják látni, hogy mi az amit szeretnének és félelmek nélkül könnyebb lenne az álmaik megvalósítása is.
Azt hiszem John nekem is tudna segíteni…