Csak fekszem a puha szőnyegen, mellettem pislákoló mécses. A szemem behunyva. Finom kezek érintenek. Gondolatok suhannak a fejemben. Mindenféle múltbéli és elképzelt pillanatok. A zene is segít elszakadni a külvilágtól. Pár perc elég és már egy másik tudatállapotban lebegek. Ha nem zavar meg semmi, akkor képes vagyok végig ebben az állapotban maradni. Egy szűk óra, amikor csak én vagyok és semmi más. Amikor nincs más dolgom, minthogy magamra figyeljek. Azoknak a finom kezeknek az érintése, az ujjaknak érzékelése olyan, mintha a lelkemet simogatnák. Nagyon kellemes és egész testet átjáró megnyugtató és melegséget adó érzés. Hálás vagyok az angyaloknak – különösen egynek – azért, hogy rendszeresen részem lehet ebben a csodálatos élményben.
És ez csak a felszín. A fizikai megtapasztalása ennek a fajta élménynek. De mélyen, a lelkemben, a tudatomban nagy változásokat, folyamatokat indít be ez a kis terápia.
Kicsit olyan, mint Harry Potterben a mindenízű cukorka. Beveszel egyet és nem tudhatod, hogy mit fogsz érezni a szádban és azt sem hogy mikor. Talán pár másodperc kell csak és máris átjárja a szádat egy ínycsiklandó édeskés íz, vagy hosszú percek telnek el, mire a cukor elolvad és a közepe rejti azt a fanyarúan savanykás, de mégis kellemes ízlelést, amitől hirtelen, frissebbnek, üdébbnek érzed magad. Annyi az előny a cukorkával szemben a metamorf kezelésnek, hogy ebben a dobozban nincsenek kellemetlen meglepetések. Csak is jó dolgokra, az életedet megkönnyítő és pozitívabbá változtató hatásokra számíthatsz. Jól hangzik, nem igaz?
Hát így történhetett velem – a folyamatos kezelések következményeként – hogy különleges sétában volt részem.
Éppen gyermekkori otthonom felé tartottam, mert arra volt dolgom, mikor a buszról leszállva egy hang azt súgta a fejemben: Miért mennél megint a megszokott úton? Az élet tele van meglepetésekkel, új dolgokkal, válaszd a másik irányt!
Miért is ne? – gondoltam. Hiszen olyan nagyon régen jártam már abban a kis utcában.
Hát várakozással teli izgalommal indultam el a buszról leszállva, ezúttal balra. Csak pár métert kellett megtennem, mikor megláttam az első okot, ami bizonyította, hogy jól döntöttem és érdemes volt arra a hangra hallgatni a fejemben. Az egyik ház ablakán a rács mintázatán akadt meg a szemem. Szív alakúra volt kovácsolva a vas. Rengeteg szív, egymás mellett és alatt. Elégedetten könyveltem el a látottakat. Tovább haladva, az utca bal oldalán felismertem azt a házat, ahol egykori osztálytársam lakott. Reggelente megvártuk őt a testvéremmel a sarkon és onnan együtt mentünk tovább az iskolába. Jó volt visszaemlékezni azokra az időkre. Pár házzal később újabb ablakrács, szintén szívekből. Elmosolyodtam.
A keresztutcát elhagyva egyre ismerősebbé vált a környék. Minden nap erre mentünk suliba. Itt ez a régi, romos ház. Egy kedves, idős bácsi lakott benne, vadászkutyájával. Gyönyörű pointer volt. A bácsival sokszor beszélgettünk. Bal oldalt autószervíz. Már harminc éve is az volt. A következő ház… itt két fiú lakott az édesapjával, anyukájuk nem volt. Aztán ez a zöld kerítéses ház…a hosszú szőrű németjuhász kutyával. Már másmilyen a kert, kutya sincsen, de az emléke megmaradt bennem.
Ahogy nézelődök tovább, a másik ablakon észreveszek valamit. Egy kép. Nem tudom, üvegmatrica -e, vagy festve van az üvegre, de nagyon tetszik, meg is állok, hogy alaposabban szemügyre vegyem… A jobb sarokban egy kisfiú arca, bal sarokban egy kis tündér látható. Mindketten apró, kis színes virágokat fújnak a tenyerükből. A sok virág az ablak közepe felé száll, majd középen összetalálkoznak és tovább repülnek felfelé. Nagyon szép. Elidőzök egy darabig, jó érzéssel tölt el látni ezt az aranyos kis kompozíciót.
Elérkezem az utca végére, a szemben lévő ház faláról egy gipszből készült mosolygós napocska néz vissza rám.
Azt hiszem, csak egy ember érti igazán, hogy mit érzek, hogy miről beszélek. Az ő keze munkája, hogy itt vagyok és nem a 30 méterrel távolabbi másik, szürke utcában. Miatta látom a rácsokat, az ablakmintát, a kedves emlékeket. Neki köszönhetem, hogy élvezem a sétát és mosolyogni tudok, egyedül, ebben a csendes külvárosi utcában.
Az én döntésem, hogy melyik utat választom. De azt, hogy úgy érzem, van lehetőségem választani, hogy eljutottam idáig, hogy már nem lesütött arccal járok, hogy keresem a jót és a szépet és képes vagyok meglátni, megtalálni azt neked köszönhetem. Hálás vagyok, hogy fogod a kezem és segítesz abban, hogy a tehetetlen kis bábból csodálatos pillangóvá alakuljak és szárnyaimat kiterjesztve szabadon repülhessek majd…
Köszönöm! Szeretlek!
