Terápia

Valamikor régen történt…
Két szoknyás lány áll egy XI. kerületi buszmegállóban, napszemüvegben. Egy külső szemlélőnek semmi különös, csak két átlagos nő. Nem látszik kívülről sem a bennük égő óriási tűz, sem pedig az, hogy történetesen a Szent Imre kórház pszichiátriai osztályáról mennek hazafelé….
Már jó ideje járnak a dokihoz. Gyógyszerért. A doki abban látja a megoldást. Ők pedig hisznek neki. Ott lapul a táskában az a kis fehér-rózsaszín papírdarab, a doki pecsétjével és aláírásával. A pirulák receptjei. Mert attól majd minden megoldódik, de legalábbis könnyebb lesz az életük. Ezt gondolják. Ebben bíznak. Még nem tudják, hogy a megoldás bennük van. Az igazi gyógyír ott van a fejükben, a szívükben, a mozdulataikban. Minden egyes kimondott vagy kimondatlan szóban, mondatban, beszélgetésben. Minden érintésben, ölelésben, mosolyban. Okosak és szépek. És szerelmesek. Minden adott a boldogsághoz. Csak ők még nem tudják… Hiszen csak beszélni kell, megbeszélni, bízni és szeretni. Ennyi az egész. Nem kell orvos, nem kell tabletta, antidepresszáns, szorongásoldó vagy egyéb terápia. Csak szeretet kell, törődés és odafigyelés. Meg önbizalom. Hogy képesek vagyunk rá.

Nyitva az erkélyajtó. Szakad az eső. Kiállok. Érzem az eső illatát, a vízcseppeket a bőrömön. Rád gondolok. Talán Te is kint állsz. Te is azt érzed amit én. Arra gondolsz, amire én. Amikor majd ugyanazon az erkélyen fogunk állni és együtt nézzük az aszfalthoz csapódó és visszaverődő esőcseppeket, rád mosolygok és szorosan eléd állok, hogy érezzelek. Karjaidat a derekam köré fonom, kezem a kezeden pihen és így állunk majd hosszasan, némán, belefeledkezve az éjszakai város eső mosta fényeibe, az eső halk morajlásába, egy délpesti lakótelep egyik társasházának emeletén. Csak mi ketten. Csak Te meg én.