mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Úgy alakult, hogy van egy szabad órám. A Nyugati környékén járok, hát leülök az Eiffel téren. Eleinte még kevesen vannak, de ahogy telik az idő, egyre többen érkeznek. Sok-sok pár, barátok, barátnők. Egy keleti kisfiú a McDonaldsba tart az apukájával. 7 éves forma, ugrabugrál, bohóckodik. Elmosolyodok, Ábira emlékeztet. Előttem két fiatal lány ül. Selfiket készítenek, esznek, beszélgetnek. Eszembe jut, milyen jó Brigivel mekizni. Kicsit arrébb két negyvenes duci hölgy nézegeti a képeket a telefonján. Barátnők. Az egyik bokornál lefényképezik egymást. Azokra a pillanatkora gondolok, mikor mi is képeket mutogatunk Biussal egymásnak. A múltkor a nagy albumokat is végignéztük, mikor nála jártam. Tőlem balra egy pár ül. A fiú elment valamit intézni, a lány addig ott várta. De már visszaért. Nagyon örülnek egymásnak, pedig csak 10 percig voltak távol egymástól. Pont, mint ahogy mi is örülünk mindig Hajnival, ha viszontláthatjuk a másikat. Újabb pár érkezik. Kézenfogva jönnek. Leülnek, a lány a fiú vállára hajtja a fejét, összebújnak. A fiú magához szorítja. Igen, mi is így szeretjük egymást. Kicsit távolabb két lány ül, már régóta itt vannak, folyamatosan beszélgetnek. Még evés közben is. Bius hányszor megjegyezte már, hogy sokat beszélek. De nem bánja. Azt mondja ez vagyok én. Újra elmosolyodok. Örülök, hogy barátnők vagyunk. Rengeteg a galamb és a veréb a téren. Jönnek potyázni. Akad finom falat bőven. Hozzá vannak szokva az emberekhez, egészen közel merészkednek. Egyszerre érkeznek és egyszerre repülnek fel. Csapatban. Jó ezt látni. Az összetartozás érzését keltik bennem. Távolabb ül egy nő, szemben vele áll egy férfi. Ők is egy pár. A férfi odahajol a nőhöz és finoman szájon csókolja. Elképzelem, ahogy mi is csókolózunk. Bizsergek. Ez a sok inger felidéz bennem egy csomó emléket. Eszembe juttatja az én szeretteimet. Hogy milyen jó velük. Hogy mennyire szeretem őket és jó hozzájuk tartozni. Feltöltődve megyek tovább utamra, várom az estét, hogy láthassalak és megölelhesselek és elmondhassam, hogy mennyire szeretlek. Azt hiszem írok Biusnak a villamoson. Jó lenne beszélni vele…  

Úgy alakult, hogy van egy csomó szabad órám. A Nyugati környékén járok, hát leülök az Eiffel téren. Eleinte még kevesen vannak, de ahogy telik az idő, egyre többen érkeznek. Sok-sok pár, barátok, barátnők. Ettől még magányosabbnak érzem magam. Egy keleti kisfiú a McDonaldsba tart az apukájával. 7 éves forma, ugrabugrál, bohóckodik. Elszomorodok, Ábira emlékeztet. Előttem két fiatal lány ül. Selfiket készítenek, esznek, beszélgetnek. Eszembe jut, milyen jó volt Brigivel mekizni. Kicsit arrébb két negyvenes duci hölgy nézegeti a képeket a telefonján. Barátnők. Az egyik bokornál lefényképezik egymást. Azokra a pillanatkora gondolok, mikor mi is képeket mutogattunk Biussal egymásnak. A múltkor a nagy albumokat is végignéztük, mikor nála jártam. De hol van ő most? Mi lesz velünk? Tőlem balra egy pár ül. A fiú elment valamit intézni, a lány addig ott várta. De már visszaért. Nagyon örülnek egymásnak, pedig csak 10 percig voltak távol egymástól. Pont, mint ahogy mi is örültünk mindig Hajnival, ha viszontláthattuk a másikat. Már senki sem vár. Senki nem örül. Újabb pár érkezik. Kézenfogva jönnek. Leülnek, a lány a fiú vállára hajtja a fejét, összebújnak. A fiú magához szorítja. Igen, mi is így szerettük egymást. Könnyek gyűlnek a szememben. Kicsit távolabb két lány ül, már régóta itt vannak, folyamatosan beszélgetnek. Még evés közben is. Bius hányszor megjegyezte már, hogy sokat beszélek. De nem bánja. Azt mondja ez vagyok én. Meg azt is mondta, hogy sok vagyok. Nem beszélünk. Most nem. Vagy már nem? Rengeteg a galamb és a veréb a téren. Jönnek potyázni. Akad finom falat bőven. Hozzá vannak szokva az emberekhez, egészen közel merészkednek. Egyszerre érkeznek és egyszerre repülnek fel. Csapatban. Fájdalmas ezt látni. Az összetartozás érzését keltik bennem. Én hová tartozok? Távolabb ül egy nő, szemben vele áll egy férfi. Ők is egy pár. A férfi odahajol a nőhöz és finoman szájon csókolja. Elképzelem, ahogy mi is csókolóztunk. Nagyon szerettelek. De már nem vagy nekem. Elrontottam. Sajnálom. Ez a sok inger felidéz bennem egy csomó emléket. Eszembe juttatja az én szeretteimet. Hogy milyen jó volt velük. Hogy mennyire szeretem őket és jó lenne hozzájuk tartozni. Sírva vánszorgok fel a körútra. Hazamegyek. Hosszú még a nap. Nem várom sem az estét, sem a holnapot. Hiszen nem jön senki, nem lesz ott senki, csak én. Szeretnék írni Biusnak, de nem lehet. Pedig annyira szeretnék beszélni vele. Hiányzik. Téged is szeretnélek felhívni. De megkértél, hogy ne keresselek. Hát tiszteletben tartom.   A boldogságot magadban kell megtalálni. Ez rendben van. De az embernek szüksége van arra, hogy fontos legyen. Ez az egyik legalapvetőbb emberi igény. Ha valakivel nem törődnek, annak az élete hanyatlásnak indul. Ha nem érzi, hogy fontos valakinek – legalább egyvalakinek -, akkor az egész élete jelentéktelenné válik. Ezt mondja Osho. A gondolataid befolyásolják az érzelmeidet. De van amikor a szív győz és az hangulatod alakítja a gondolataidat. Ugyanaz az ember, ugyanaz a tér, ugyanaz az idő. Mégis mekkora a különbség, hogyan élem meg. Csak egy dolgon múlik. Szeretet nélkül nincs semmi. Csak nagy üresség.  

Az ember életében mindig akadnak olyan emberek, akik, ha akarjuk, ha nem, belopják magukat a szívünkbe.

Az élet produkál érdekes helyzeteket. Hol nehéz, hol könnyebb. Történnek jó és rossz dolgok is.
Van úgy, hogy alkoholmámorban üvöltünk kézenfogva Edda nótákat, vagy kerékpározunk az éjszaka utcáin. A konyhában ülve viccelődünk muffin sütés közben, szív alakú kövekről, olajfoltról, aszfalthibáról készült képeket küldünk egymásnak. Van amikor végigbeszélgetünk napokat. Nagyokat nevetünk. Ezek szép percek.
Aztán van, hogy az üveget leveri a macska, a koncert elmarad, a kerékpár elromlik, a finom muffin a kukában végzi a szivecskés lábtörlővel egyetemben. Napok telnek el szótlanul. De van, ami nem változik. Hallod, boszi? Akkor is szeretlek!

Valamikor régen történt…
Két szoknyás lány áll egy XI. kerületi buszmegállóban, napszemüvegben. Egy külső szemlélőnek semmi különös, csak két átlagos nő. Nem látszik kívülről sem a bennük égő óriási tűz, sem pedig az, hogy történetesen a Szent Imre kórház pszichiátriai osztályáról mennek hazafelé….
Már jó ideje járnak a dokihoz. Gyógyszerért. A doki abban látja a megoldást. Ők pedig hisznek neki. Ott lapul a táskában az a kis fehér-rózsaszín papírdarab, a doki pecsétjével és aláírásával. A pirulák receptjei. Mert attól majd minden megoldódik, de legalábbis könnyebb lesz az életük. Ezt gondolják. Ebben bíznak. Még nem tudják, hogy a megoldás bennük van. Az igazi gyógyír ott van a fejükben, a szívükben, a mozdulataikban. Minden egyes kimondott vagy kimondatlan szóban, mondatban, beszélgetésben. Minden érintésben, ölelésben, mosolyban. Okosak és szépek. És szerelmesek. Minden adott a boldogsághoz. Csak ők még nem tudják… Hiszen csak beszélni kell, megbeszélni, bízni és szeretni. Ennyi az egész. Nem kell orvos, nem kell tabletta, antidepresszáns, szorongásoldó vagy egyéb terápia. Csak szeretet kell, törődés és odafigyelés. Meg önbizalom. Hogy képesek vagyunk rá.

Nyitva az erkélyajtó. Szakad az eső. Kiállok. Érzem az eső illatát, a vízcseppeket a bőrömön. Rád gondolok. Talán Te is kint állsz. Te is azt érzed amit én. Arra gondolsz, amire én. Amikor majd ugyanazon az erkélyen fogunk állni és együtt nézzük az aszfalthoz csapódó és visszaverődő esőcseppeket, rád mosolygok és szorosan eléd állok, hogy érezzelek. Karjaidat a derekam köré fonom, kezem a kezeden pihen és így állunk majd hosszasan, némán, belefeledkezve az éjszakai város eső mosta fényeibe, az eső halk morajlásába, egy délpesti lakótelep egyik társasházának emeletén. Csak mi ketten. Csak Te meg én.