Szoba. Havasi: Ecset és zongora. Könnyek…
Györgyi azt mondta: az élet nem 100%-os. Történnek rossz dolgok is. Akár akarod, akár nem. Akárhogy küzdesz ellene. Aminek meg kell történnie, az meg is történik. Harcolhatok. Ellenkezhetek. Okolhatom magamat és másokat. Agyalhatok. Feltehetem újra és újra a kérdést: miért? Miért? Miért? Vagy elfogadom. Aztán megyek tovább.
Vannak jó napok és vannak kevésbé jók. Ez a 24 óra az utóbbi csoportba tartozik. Már esteledik, de még mindig nagyon meleg van, hát még a tűzhely mellett állva… A nagynéném paradicsomlevest szeretne. Hát megfőzőm neki. Olyan sokat segít nekem, kicsit én is kedveskedem. Igazán egyszerű étel és már sokszor csináltam, nem igényel nagy odafigyelést. Inkább gondolkodok, miközben időnként megkevergetem. Az elmúlt nap pillanatait idézem fel magamban. Ma minden más. Tegnap sokat sírtam, vagy inkább sokszor, aztán sokáig. Bár már dolgozom rajta egy ideje, hogy a rossz érzéseket és hangulatot keltő hatásokat befogadó ablakokat bezárjam lelkem házában, de még nem sikerül teljes mértékben kívül tartani ezeket a gondolatokat. Ha egy-egy ilyen gondolatnak sikerül eljutnia a fejemben az észlelésig, akkor jön a következő lépcsőfok, a pozitívra fordítás. Kisebb jelentőségű eseményeknél ez már egész jól működik, úgy érzem. De ha olyan dolog történik, ami mindenen áttörve egyenest a szívemig hatol, onnan már nehezebben megy a visszarendeződés és hosszabb ideig tart megnyugodnom. Köszönöm Neked boszikám, hogy segítettél. Köszönöm azt is, hogy túlléptél azon, hogy goromba voltam és nem úgy indult a mai találkozásunk ahogyan kellett volna. Sajnálom. Örülök, hogy beszélgettünk és nem fordultál el tőlem ezért. Köszönöm neked. Tudod, hogy mennyire rosszul érintett, ami tegnap történt.
Ezek a gondolatok járnak a fejemben a leves kavargatása közben, mikor üzenet érkezését jelzi a telefonom. Az első gondolatom, hogy biztos öcsi az. Néha eszébe jutok és akkor irogat. Aztán átfut az agyamon, hogy talán Ő lesz, Ő írt nekem. Reménykedve dobban a szívem. Kioldom a képernyőzárat. Egy régi ismerős képét látom, még a nők lapja fórumról ismerem. Látom, hogy csoportba írt, több kép van. Talán találkozót szerveznek – villan be ez a gondolat. Csak pár másodperc telik el a hangjelzés és az üzenet megnyitása között, dehát a gondolatok fénysebességgel cikáznak a fejemben… Végre elolvasom. Csak két szó és egy sírós fejecske. Peszi elment.
Mégegyszer elolvasom. De az üzenet nem lesz más. Hiába…. Minden hiába… Jön az a bizonyos miért…. meg a tagadás… ugye nem igaz? Nem akarom ezt.
Egy pillanat alatt visszarepülök az időben 10 évet, amikor először találkoztunk a lányokkal. Akkor még csak az elsőszülöttek voltak meg, pár hónaposak voltak akkor. Anura közös baba-mama tornát tartott a kis csapatnak. Peszi is ott volt, Sárival. Aztán kicsit később volt egy másik tali, majd egy harmadik. Emlékszem, Wekerlén ülünk Peszi konyhájában, palacsintát és tápiókapudingot eszünk. Még soha nem ettem olyat korábban. Ő készítette. Az 5 diplomás, 3 gyerekes családanya. A legeslegpozitívabb ember az életben akit valaha ismertem. Hihetetlen mennyi életerő, életkedv, energia jellemzi. Mindig mosolyog, mindig vidám, nagyon közvetlen és végtelenül pozitív. Imádja a gyerekeket, gimiben tanít médiát és irodalmat. Egy nem mindennapi jelenség. Igazi példakép, azzá is válik sokunk számára pillanatok alatt.
Évek telnek el. Beteg lesz. Rák. Rengeteg kezelés. Műtét. Sok áttét. Reménytelen. Pár hónapot jósolnak neki. Még 5 évet élt.
Nem tudom elhinni, hogy nincs már. Jönnek az üzenetek sorban…. azt hittük ő halhatatlan. Ő majd legyőzi. Mert ha ő nem, akkor ki? Le is győzte. Sokkal többet bírt, mint bárki más.
7 ember, az ország különbőző városaiban. 7 hasonló korú nő, akik már hosszú évek óta nem beszéltek, nem találkoztak. De valami összeköt minket. A múlt, a közös terhességek. Együtt csináltuk végig, együtt szültünk, együtt cseperedtek a gyermekeink. Kevesebben vagyunk. Peszi elment. Nagyon fog hiányozni. Mert bennem él. Bennünk él. Most együtt sírunk és együtt emlékezünk rá.
Soha nem felejtünk el, Peszike. Vigyázz ránk odafentről!
Mindig lehet rosszabb? Már nem így akarom felfogni. Tudom, hogy ő sem akarná, hogy keseregjünk. Szeretnék emlékezni a jóra, a szépre. Megmutatta, hogyan kell élni. Hogyan kellene élni mindenkinek. A madarak csiripelnek kint. Most is hallom. A kis nyuszifülek szeretnek. Szeretnék jó anyjuk lenni. A barátaimnak jó barátnője lenni. A páromnak mindent megadni. Élni, amíg van rá mód. A felhők felett mindig süt a nap, igaz boszi?
Szeretlek Titeket!
