Néha már azt hiszem, hogy minden kék-sárga. Beleragadok hosszabb-rövidebb időre ebbe a világba, itt töltöm a nappalokat, álmomban is ez kísér. Kerékpározás közben is azt játszom le újra és újra, hogy mi történt a munkahelyen, mit csináltam, mi készült el, milyen csatáim voltak a főnökeimmel. A hét végére már annyira elfáradok, hogy még szóláncot sem tudok játszani Dávidommal autózás közben, mert érzem, hogy minden figyelmemet leköti a vezetés. Valami mégis ki tud billenteni ebből a belső világból. Egy szemből érkező, mellettem elsuhanó biciklis lány. Piros dzsekiben, szemüveggel az orrán. Lelassult érzékszerveim nehezen továbbítják az infókat az agyamnak, de a szívem gyorsan reagál. Apró kis villámcsapásként fut végig a mellkasomban az érzés. Aztán már ésszel is felfogom a látottakat. Megvan a magyarázat a furcsa de ismerős érzésre. Ő volt. A tükörből még visszanézek rá, látom az ismerős világoskék egypántú hátizsákot. Vissza akarok fordulni. Pont összefutnánk a kapuban. De a fiúk is velem vannak. Haladok tovább. Talán nem ez az alkalmas pillanat a találkozásra.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: