“Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet – én Istenem – milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hűs borogatást rak.
És kacagása hegedű-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.”
(Kosztolányi Dezső: Már néha gondolok a szerelemre)
Mikor feltűnik a piros szín…
Néha már azt hiszem, hogy minden kék-sárga. Beleragadok hosszabb-rövidebb időre ebbe a világba, itt töltöm a nappalokat, álmomban is ez kísér. Kerékpározás közben is azt játszom le újra és újra, hogy mi történt a munkahelyen, mit csináltam, mi készült el, milyen csatáim voltak a főnökeimmel. A hét végére már annyira elfáradok, hogy még szóláncot sem tudok játszani Dávidommal autózás közben, mert érzem, hogy minden figyelmemet leköti a vezetés. Valami mégis ki tud billenteni ebből a belső világból. Egy szemből érkező, mellettem elsuhanó biciklis lány. Piros dzsekiben, szemüveggel az orrán. Lelassult érzékszerveim nehezen továbbítják az infókat az agyamnak, de a szívem gyorsan reagál. Apró kis villámcsapásként fut végig a mellkasomban az érzés. Aztán már ésszel is felfogom a látottakat. Megvan a magyarázat a furcsa de ismerős érzésre. Ő volt. A tükörből még visszanézek rá, látom az ismerős világoskék egypántú hátizsákot. Vissza akarok fordulni. Pont összefutnánk a kapuban. De a fiúk is velem vannak. Haladok tovább. Talán nem ez az alkalmas pillanat a találkozásra.
