Az én világom

Megértés. Elfogadás. Megértés. Elfogadás. Megértés és elfogadás.
Mikor már úgy érzem, hogy elég volt a könnyekből, választok egy megfelelő dalt. Jól megkapaszkodok a hinta láncába és kezdődhet a repülés. Vadul hajtom magam, mikor zuhanok vissza érzem a hideg levegő süvítését az arcomon. És ez jó. De még mindig sírok. Aztán hátrahajtom a fejem, hogy felforduljon velem a világ és ahogy lógok ott a hintán repülve meglátom ahogy a fényes Hold a tiszta égen ragyog le rám. És akkor megértem és megnyugszom. A sírás átcsap nevetésbe. Hát mégiscsak elköszönt tőlem. Csak most kicsit másképpen, mint eddig.
Van még más is az égen. Csillagok.
Mikor a városban járok a leglehetetlenebb helyen kis katicabogarat veszek észre a járdán. Egy borús, hűvös márciusi napon, egy igazi, piros hátú, fekete pettyes, picike katica. Egy hete még lefotóztam volna és elküldtem volna neki, de most nem teszem. Csak mosolygok magamban.
A földalattin mellettem álló lánynak piros rózsa alakú fülbevaló van a fülében.
Facebookot nézegetek, olvasgatok…. valaki plüss lajhárokról osztott meg képet. A lajhár nem egy közkedvelt állat. Na jó, Sid óta talán egy kicsit népszerűbb. De ezek a kis szőrmókok nem Sid utánzatok. Ezek mi vagyunk. A Lajhár-csapat.
Este hazafelé jövet megint látom a Holdat. De most nem olyan fényes. Csak a felhők mögött látszik derengeni a fénye. Nem látom, de tudom, hogy ott van. Talán most valaki más felé fordítja az arcát. De ott van. Tudom. Ezt akarom érezni. Ő is azt mondja, hogy ott van. Miért nem vagyok benne biztos? Mert én őt nem Holdnak akarom látni. De ő a számomra Hold. El kell ezt fogadnom.
Ez az én világom. Ez vagyok én. Minden ami történik körülöttem az életem része. Az is, amiről nem akarok tudomást venni. Van amire vágyom, pedig nincs. Van ami pedig ott van, csak nem akarom észrevenni.
Azt olvastam, hogy ha szeretsz valakit végy egy jó nagy szemeteszsákot és minden nap dobáld bele azt ami nem tetszik belőle. Azt gondolom, ha nem vagy erre képes, akkor nem is szereted igazán.
Ami zavaros bennem, az a külvilágban is az. Hiszen, ha én magam sem tudom, hogy mit szeretnék, ha nincs kialakult kép, akkor a világmindenségtől hogyan kaphatnám meg? Bius azt mondta: “minden összeomlik körülötted”. Én nem értettem ezt akkor. De elgondolkoztam rajta. Mikor a szoba közepén feküdtem valamelyik nap a földön a jegyzeteim tetején, mert annyira ki voltam merülve, úgy éreztem, igaza van. Változásban vannak a dolgok körülöttem. Talán össze is omlik az életem. Véget ért egy szakasz. Megint. De jön egy újabb. Egy jobb, egy szebb. Nem akarok megint beleragadni a gyászba. A gyász egy kis tarisznya, amit a válladra veszel és soha nem rakod le. De ha már cipelni kell egy életen át, akkor töltsd meg jóval. Nevezzük el szép emlékek gyűjteményének. Fessük át feketéről színesre. Tovább szeretném vinni a jót, emlékezni a szépre. Kamatoztatni a megszerzett tudást és továbblépni. Egy következő szintre. Rendezni a kapcsolataimat, tisztázni mindent. Maradjon aminek kell és menjen amire nincs szükség. El kell fogadnom, hogy új helyzet van. Bármennyire is fáj. Azt mondják, hogy ha fáj az jó. Az erősít, akkor fejlődünk.
Talán egyszer az az ember fog visszanézni rám a tükörből, akit látni szeretnék. De addig hosszú még az út. Nagyon hosszú.
Mikor az emberek már nem tükrök lesznek a számomra, hanem üvegként fogom látni őket, mikor őket akarom látni majd bennük és nem magamat, akkor lesz jó. Ez a cél. Az elfogadás. A megértés. A türelem. A békesség. A feltétel nélküli szeretet. Hogy el tudjalak fogadni titeket úgy, ahogy vagytok. Olyannak amilyenek vagytok.
De legfőképpen magamat. Ez a legnehezebb…