mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Azt hiszitek olcsó közhely, hogy idővel mindenki visszakapja amit másnak okozott? Hát nem az…
Csernus megmondta: változás addig senkinél nem következik be, amíg az élet keményen be nem húz neki. Köszi, doki. Neked is igazad volt. Mint sok minden másban, ebben is.
Annyian mondták már nekem, hogy eleget bűnhődtem azért, amit tettem veled, Kedves. Hogy már megérdemlem, hogy boldog legyek. Azt nem sejtették, hogy a legnagyobb leckét még tartogatja számomra az élet. Azt a bizonyos pofont… Egy olyan embertől kaptam, akitől soha nem vártam volna, akiben bíztam és még most is bízok. De tőle kellett, hogy kapjam, mert csak így volt hiteles.
Nagyon kellett, hogy fájjon és ehhez ő kellett. Meg kellett tapasztalnom a saját bőrömön, hogy milyen az amikor az az ember, akit nagyon szeretek és az életem része egyszer csak úgy dönt, hogy többet nem kér belőlem. Egyszerűen hátat fordít, kiír az életéből. Egyetlen nap leforgása alatt. Van egy jóbarátod, bizalmasod, cinkostársad, meg sokminden más is egy személyben, éled az életedet azzal a tudattal, hogy ő ott van neked, aztán egy szép napon arra ébredsz, hogy nincs sehol. Szembesülsz azzal a szomorú ténnyel, hogy ő már nem akarja, hogy bármi közünk is legyen egymáshoz. Legjobb barátnőből semmivé lett. Egy pillanat alatt. Nincs magyarázat, nincs indoklás. Csak egy döntés az ő részéről. Nincs más választásom, el kell, hogy fogadjam. De nem tudom, mert nem értem az egészet, hiszen annyi mindent csináltunk együtt, annyi jó dolgot és én nem láttam rajta, hogy ez neki egyáltalán nem jó, és szenved és gyötrődik. Mert nem tűnt úgy és ő pedig nem mondta. Nem akarja megbeszélni, nem akarja rendbehozni, nem akarja megpróbálni rendezni. Csak véget akar vetni az egésznek. Mintha ami addig történt semmit nem jelentene a számára.
Pontosan az történt, amit én is tettem. Hoztam egy döntést és elhagytalak. Nem beszéltem meg veled, nem hallgattalak meg, én eldöntöttem, összepakoltam és elmentem. Otthagyott az az ember Téged, aki a világon mindennél jobban szeretett és Te nem tehettél semmit. Mert esélyt sem adtam neked rá. Nagyon sajnálom. Most már tudom, hogy mit éreztél akkor, hogy mit éltél át. Ezerszer megbántam már, hogy így döntöttem. Hiba volt. Nagy hiba. De talán ez kellett ahhoz, hogy képes legyek a magam lábára állni, hogy eljussak oda, ahol most tartok. Ne haragudj rám és kérlek, hogy bocsáss meg nekem. Kérlek, bocsáss meg… Nagyon sajnálom, hogy ekkora fájdalmat okoztam neked.
Tudom, ott voltak a fiúk is neked, nekünk. Velem együtt őket is elveszítetted. Hozzám nem állt annyira közel Királylány, de még így is fáj, hogy már ő sincs. Szeretem nagyon azt a gyönyörű szőke, kékszemű kislányt. Ott aludt rajtam, hozzám bújva. Én kenegettem a pöttyeit, mikor bárányhimlős volt, én vittem a nyakamban. Az én ölemben ülve nézett mesét. Én fürdettem. Én töröltem a popsiját. Én fésültem a haját. Hangüzeneteket küldött nekem viberen. Sokszor gondolok rá. Most is ott van a kedvenc rágógumija a táskámban, de már nem adhatom oda neki.
Drága Bius! Sajnálom. A legjobb barátnőm voltál. Én nem ezt akartam. Tudod, hogy mennyire szeretlek. Sajnálom, hogy vak voltam és siket voltam. Sajnálom, hogy nem figyeltem jobban rád. Sajnálom, hogy rossz volt neked. Kérlek téged is, hogy bocsáss meg!
Az élet behúzott. Keményen. Nagyon fáj. De megérdemeltem. Nem figyeltem oda azokra az emberekre, akik fontosak voltak a számomra. Önző voltam. Változnom kell. Van még mit tanulnom.
De nem adom fel.
“Most még csak töredékes a tudásom,
akkor majd úgy ismerek mindent,
ahogy most engem ismernek.
Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három,
de közülük legnagyobb a SZERETET.

Boszi, leszek a barátod távolról, vagy csak a kollégád, ha Te ezt szeretnéd.
Kedves, megteremtem az otthonunkat és százszorosan jóvá teszem a bűnömet, amit elkövettem. Megígérem. Nagyon szeretlek. Köszönöm, hogy láthattalak ma is. Köszönöm, hogy integettél.
Köszönöm a barátoknak, ismerősöknek, kollégáknak, tanároknak, szülőtársaknak, szomszédoknak, hogy gondoltak rám és felköszöntöttek.
Köszönöm neked is Kedves, nagyon örültem az üzenetednek amikor éjjel 3-kor megláttam. A közös szülinapozás-névnapozás még várat magára. Valamiért nem akar összejönni. Veled sem sikerült még és Biussal sem. Pedig tervek voltak, közös torta meg nagy buli, de a kosbarátból időközben fekete bárány lett…

Hallottam ma egy számot a kocsiban vezetés közben. Arról énekeltek benne, hogy milyen esőben csókolózni. Szeretném kipróbálni. Kiállni az éjszaka sötétjébe a szakadó esőben és belefeledkezni a másik ízébe. Behunyt szemmel érezni ahogy a vízcseppek az arcunkra hullanak, ahogy a ruhánk,  hajunk átnedvesedik,  hallgatni a eső megnyugtató, monoton zaját. Csak érezni egymást. Nagyon finoman, nagyon gyengéden,  nagyon-nagyon sokáig. Érezni az esőcseppek enyhén  sós zamatát ahogy keveredik ajkaid édes ízével.

Mit szólsz hozzá,  kedves? Kipróbáljuk egyszer?  Tudom,  hogy benne lennél; -)

Tudom, hogy nem véletlen, hogy a nyitott tetőablak résén, a szobába besurranó keskeny kis napsugár szivárvány színűnek látszik. Nem véletlen, hogy a zongorakönyvben a Kadosa nevet olvasom. Nem véletlen, hogy éppen most futok bele egy nagyon érdekes és elgondolkodtató mesébe a facebookon.
Bius azt mondta, menjek el Najapi képzésre. Talán meg kéne fogadnom a tanácsát. Bárcsak rendelkeznék már azzal a  tudással, amivel ő, bárcsak tudnék neked küldeni valamit Brigilány, ami segít, ami erőt ad neked most.
Azt hiszem, mindent lehetőséget meg kell ragadnom a fejlődésre, ami adódik. Néztem Dávidom szomorú tekintetét, ahogy ült ma mellettem a hintán. Meg kell ezt oldanom. Segítenem kell neki. De csak úgy tudok, ha először magamat szedem rendbe.
Tudjátok, kedves barátaim, nem szoktam magamnak festeni, de most festettem egy követ, saját részre. Hogy ne felejtsem el, hogy hová tartok. Mindig nálam van és sokat segít. Úgy érzem, hogy erőt ad, hogy ne térjek le az útról amire ráléptem.
Aztán lett egy “rossz-gondolat gyűjtő” dobozom is. Valahol olvastam egy idézetet, miszerint ha valakit megszeretsz, vegyél hozzá egy jó nagy szemeteszsákot, minden nap dobd bele a hibáit és felejtsd el azokat. Ez ihletett arra, hogy legyen egy ilyen szemetesem. Ha jön egy negatív gondolat, papírra vetem, mégegyszer végiggondolom, hogy mennyire van alapja, aztán összegyűröm és szépen kidobom a dobozba. Az a tervem, hogy szép színesre festem majd a doboz oldalát, csupa vidám dolgot fogok rárajzolni, hogy amikor ránézek, akkor ne a rosszat lássam benne.
Persze nem olyan egyszerű megszabadulni a rossz gondolatoktól. De segít a könyv is, a Négy kérdés, hogy feldolgozzam őket és semlegessé váljanak. Köszönöm neked, boszikám.
Azt mondják, hogy mindenki okkal jön az ember életébe. Azt hiszem, tudom hogy Te miért jöttél. Nagyon sokat segítettél és segítesz. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettelek. Igazán különleges vagy, óriási értékekkel. Őszintén sajnálom azt, ami történt. Hibáztam. Tudom, beismerem. Helyre fogom hozni. Magamban. Hogy újra építhessük a barátságunkat, úgy hogy mindenkinek jó legyen. Ha még Te is akarod.
Brigilány és Kriszti! Nagyon-nagyon sokat segítetek! Köszönöm nektek!

Kedves! Régen írtam hozzád. De tudod, hogy semmi sem változott. Szívem összes szeretetével szeretlek. Gondolok rád, remélem, hogy jól vagy!

Megértés. Elfogadás. Megértés. Elfogadás. Megértés és elfogadás.
Mikor már úgy érzem, hogy elég volt a könnyekből, választok egy megfelelő dalt. Jól megkapaszkodok a hinta láncába és kezdődhet a repülés. Vadul hajtom magam, mikor zuhanok vissza érzem a hideg levegő süvítését az arcomon. És ez jó. De még mindig sírok. Aztán hátrahajtom a fejem, hogy felforduljon velem a világ és ahogy lógok ott a hintán repülve meglátom ahogy a fényes Hold a tiszta égen ragyog le rám. És akkor megértem és megnyugszom. A sírás átcsap nevetésbe. Hát mégiscsak elköszönt tőlem. Csak most kicsit másképpen, mint eddig.
Van még más is az égen. Csillagok.
Mikor a városban járok a leglehetetlenebb helyen kis katicabogarat veszek észre a járdán. Egy borús, hűvös márciusi napon, egy igazi, piros hátú, fekete pettyes, picike katica. Egy hete még lefotóztam volna és elküldtem volna neki, de most nem teszem. Csak mosolygok magamban.
A földalattin mellettem álló lánynak piros rózsa alakú fülbevaló van a fülében.
Facebookot nézegetek, olvasgatok…. valaki plüss lajhárokról osztott meg képet. A lajhár nem egy közkedvelt állat. Na jó, Sid óta talán egy kicsit népszerűbb. De ezek a kis szőrmókok nem Sid utánzatok. Ezek mi vagyunk. A Lajhár-csapat.
Este hazafelé jövet megint látom a Holdat. De most nem olyan fényes. Csak a felhők mögött látszik derengeni a fénye. Nem látom, de tudom, hogy ott van. Talán most valaki más felé fordítja az arcát. De ott van. Tudom. Ezt akarom érezni. Ő is azt mondja, hogy ott van. Miért nem vagyok benne biztos? Mert én őt nem Holdnak akarom látni. De ő a számomra Hold. El kell ezt fogadnom.
Ez az én világom. Ez vagyok én. Minden ami történik körülöttem az életem része. Az is, amiről nem akarok tudomást venni. Van amire vágyom, pedig nincs. Van ami pedig ott van, csak nem akarom észrevenni.
Azt olvastam, hogy ha szeretsz valakit végy egy jó nagy szemeteszsákot és minden nap dobáld bele azt ami nem tetszik belőle. Azt gondolom, ha nem vagy erre képes, akkor nem is szereted igazán.
Ami zavaros bennem, az a külvilágban is az. Hiszen, ha én magam sem tudom, hogy mit szeretnék, ha nincs kialakult kép, akkor a világmindenségtől hogyan kaphatnám meg? Bius azt mondta: “minden összeomlik körülötted”. Én nem értettem ezt akkor. De elgondolkoztam rajta. Mikor a szoba közepén feküdtem valamelyik nap a földön a jegyzeteim tetején, mert annyira ki voltam merülve, úgy éreztem, igaza van. Változásban vannak a dolgok körülöttem. Talán össze is omlik az életem. Véget ért egy szakasz. Megint. De jön egy újabb. Egy jobb, egy szebb. Nem akarok megint beleragadni a gyászba. A gyász egy kis tarisznya, amit a válladra veszel és soha nem rakod le. De ha már cipelni kell egy életen át, akkor töltsd meg jóval. Nevezzük el szép emlékek gyűjteményének. Fessük át feketéről színesre. Tovább szeretném vinni a jót, emlékezni a szépre. Kamatoztatni a megszerzett tudást és továbblépni. Egy következő szintre. Rendezni a kapcsolataimat, tisztázni mindent. Maradjon aminek kell és menjen amire nincs szükség. El kell fogadnom, hogy új helyzet van. Bármennyire is fáj. Azt mondják, hogy ha fáj az jó. Az erősít, akkor fejlődünk.
Talán egyszer az az ember fog visszanézni rám a tükörből, akit látni szeretnék. De addig hosszú még az út. Nagyon hosszú.
Mikor az emberek már nem tükrök lesznek a számomra, hanem üvegként fogom látni őket, mikor őket akarom látni majd bennük és nem magamat, akkor lesz jó. Ez a cél. Az elfogadás. A megértés. A türelem. A békesség. A feltétel nélküli szeretet. Hogy el tudjalak fogadni titeket úgy, ahogy vagytok. Olyannak amilyenek vagytok.
De legfőképpen magamat. Ez a legnehezebb…