Mikor királylány azt mondta, hogy nagyon hiányzik anya és hozzámbújt, eszembe jutottak a fiúk. Nekem meg ők kezdtek el rettenetesen hiányozni. Már 6 éve, hogy nem vagyok állandóan velük. Hol többet, hol kevesebbet, de nem állandóan. Napokig nem látom őket és nem is beszélek velük.
Ma náluk voltam. Nagyon sokmindent kell belezsúfolnunk abba a három órába, amit együtt tudunk tölteni. Több feladatuk van általános iskolásként, mint nekem felnőttként. Játszani, kikapcsolódni nem tudnak, egyszerűen nincs rá idejük, de ez talán jobban nyomaszt engem, mint őket…
Az apjuk nincs jó állapotban, és így van velük. Nem vagyok nyugodt.
Mikor jöttem el tőlük, a lépcsőházban fura gázszagot éreztem. Felhívtam Kálmit, hogy szóljak neki. Azt mondta: jól van, legfeljebb felrobbanunk. Egy gonddal kevesebb.
Rosszul viselem ezeket a reakcióit. Mikor elindultam a bringával arra gondoltam, hogy ha meghalnak, én is ott akarok lenni velük.
Fel akartalam hívni Biust, hogy beszéljünk, hogy elmondhassam ami bennem van, de talán nem is lettem volna rá képes. Túl friss volt még az élmény. Elmeséltem volna azt is, mennyire kiborult Ábi, amikor a 19. kivonást elrontotta. Mert minden nap 25-öt kell megcsinálnia, az neki legalább fél óra. Az apja azt mondta, hogy ha hibátlanul megcsinálja, akkor csökkenti eggyel a mennyiséget. Azt mondogatta Ábi, hogy ő buta és nem tudja hibátlanul mgcsinálni a 25-öt. Annyira sajnáltam. Hiába próbáltam vígasztalni, hogy milyen ügyes volt, hogy ilyen sokat megcsinált jól, nem tudott megnyugodni. Aztán persze már a következőt is elrontotta. Mégjobban kibukott. Elhívtam vacsorázni. Magához vette a plüsskutyáját, átölelte és azzal ült asztalhoz. De még mindig sírt. Próbáltam nyugtatni. Beszélgettünk. Mondtam neki, hogy apával megbeszélem, hogy hétköznap csak 15 példát kelljen csinálnia gyakorlásként és csak hétvégén 25-öt. Ezek után megcsinált még hét feladatot hibátlanul.
Utána zongorázott. Aztán fürdött. Majd olvasott egy mesét az olvasókönyből. Felmondta a verset. Fél 8kor végzett minden feladattal. Fél órája maradt játszani. Dávid is akkorra lett kész a feladataival. Kálmi 8 előtt pár perccel jött. Rákérdezett az összes dologra, hogy megcsinálták -e. Aztán menniük kellett aludni. Azokon a napokon, mikor edzésre mennek, még fél órájuk sincs, amit azzal tölthetnek, amivel akarnak… Úgy érzem, hogy ez így nincs jól. Hiszen még csak 8 és 10 évesek. Gyerekek. De nincs idejük rá, hogy azok lehessenek.
Mikor az házadhoz értem, bementél az erkélyről. Vártam, hátha még kijössz, mert nem csuktad be az ajtót. Kinéztél, de nem jöttél ki. Nem tudom, láttál -e. Tudtad -e hogy ott vagyok, én vagyok? Én csak integetni szerettem volna, aztán továbbmegyek. De te talán nem akartál ennyit sem. Nem tudom mi a Te igazságod. Nekem hiányzott ez a kis köszöntés. Hogy legalább ennyi történjen közöttünk. A történtek után nem éreztem magam jól. Eszembe jutott Bius levele…. tovább kell lépni….
Már nem vagy. Most nem vagy. El tudom ezt végre fogadni? Talán örökké egyedül maradok?
Mikor a Gubacsi-hídon jöttem át, már máshol jártak a gondolataim. Régebben azt mondta Bius, hogy neki még nem volt ilyen barátnője, mint én és nem tudja, hogyan kell jó barátnak lenni. Hát tudod kedves boszikám, én sem tudom. Mert nekem sem volt még soha olyan barátnőm, mint Te vagy. Nem tudom mit hoz a jövő, meddig leszünk barátok. Csak azt mondhatom, hogy nagyon szeretlek és fontos vagy nekem és úgy érzem, hogy van valami, ami összeköt minket és én nagyon fogok vigyázni ránk, mert nem akarlak elveszíteni. Nem baj, ha néha összecsapunk a kis szarvacskáinkkal, tudom, hogy estére rendezzük a nézeteltéréseinket és azzal a tudattal és jóérzéssel fekszünk le aludni, hogy tudjuk hogy a másik ott van a közelünkben és bármikor odabújhatunk hozzá, ha esetleg fáznák a hideg éjszakában, de ha éppen játszani támad kedvünk akkor is számíthatunk rá. Mert barátok vagyunk.
Úgy telnek most a napok a sárga házban, mintha soha nem is dolgoztál volna ott velem, csak álmodtam az egészet. Olyan minden, mint volt, csak Te nem vagy ott. Talán nem is voltál soha?
Reméltem, hogy meglátogatsz, de mégis váratlanul ért, mikor megláttalak Titeket az ablakban. Örömet okoztál. Boldog voltam. Köszönöm Neked! Köszönöm a finomságot is, bár tudod, hogy az idén szeretném gyümölcsre cserélni az édességet. 😉
Na jó, azt nem mondom, hogy egy kiló narancsnak jobban örültem volna… 😀
Mikor este hazaértem, a kapu előtt állva végiggondoltam a napot. A már-már elviselhetetlenné hatalmasodó gyötrő érzés, hogy mennyire magányos vagyok. A gyerekek túlterheltsége miatti aggódás. Kálmi depressziója. Az elutasításnak megélt erkélyes szituáció. A főnökeim állandó elégedettlenkedése, az elvárásoknak való megfelelés nyomasztó érzése. Az otthontalanság. Csupa-csupa negatív tényező az életemben. De én megfogadtam, hogy igyekszem pozitív lenni. Megint eszembe jutott Bius levele. Hogy hányan irigykednének most rám, az én helyzetemre. És akkor arra gondoltam, hogy valaki, egy másik anya, egy másik ember most a nagyon beteg gyermeke mellett ül egy széken, kisírt szemekkel, teljesen kimerülten, a csodában bízva. Az én gyermekeim egészségesen alszanak a biztonságos otthonukban, az apjuk mellett. Én is egészséges vagyok. Van hol laknom, van hol aludnom. Van kihez szólnom. Vannak barátaim. Van testvérem.
Történnek jó dolgok is. Lehet, hogy sokkal kevesebb, mint amennyi a rossz. Legalábbis így érzem. Talán a jót nem is akarom észrevenni, vagy nem tulajdonítok neki olyan nagy jelentőséget. Mert a rossz hangulatom megszürkíti a színes eseményeket is. Talán fordítva kéne lennie. Miért ne kapaszkodhatnék a jóba a rossz helyett?
Mert mindig történnek jó dolgok. Ahogy a mai napon is. A fiúk ölelése, ragaszkodása. Ábi lelkesedése, amikor elmesélte, hogy vannak új legók. A délutáni napsütés. Egy finom tea. Barátságos kollégákkal való beszélgetés a szünetben. Viccelődés, nevetés. Igen, ez mind ma történt.
Minden napnak van fénypontja is…
Ma két kék szempár volt az, egy adag vanilíáskarika, sok integetés és az a gyönyörű, őszinte mosoly…
Kommentek