mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

20:45 vásarnap este, 159-es busz. Szent István úti megálló. Szeretnék leszállni és hazamenni hozzád. Szeretném,  ha megölelnél. Szeretnék bebújni veled az ágyba és csak érezni. Nagyon sokáig. Talán az egész éjszaka sem lenne elég.  Annyira hianyzol. Nem tudok másra gondolni. Mikor lesz már ennek vége?

Nem olyan szép a ragyogó napsütés, nem olyan finom a sütemény, nem olyan élénkek a színek, nem annyira lágy a szellő, nem olyan nagy a jókedv, ha nincs kivel megosztani. Hogyan is szól a közmondás: közös öröm dupla öröm, közös bánat fele bánat.
A jó dolgok veszítenek a jelentőségükből, a rosszak meg felerősödnek, ha az ember egyedül van.
Az esetek nagy többségében azért van rossz kedvem, mert magányos vagyok. Ha ilyenkor elfordulnak tőlem azok az emberek, akik fontosak a számomra, akkor ezzel megerősítik azt, hogy egyedül vagyok, hiszen méginkább magamra hagynak. Érted ezt, Bius?
Én nem akarok depressziós lenni. Nekem az rossz. Nem azért “csinálom”, hogy felhívjam magamra a figyelmet és így jelezzem a környezetemnek hogy törődésre vágyom. Erre vannak sokkal jobb és mindannyiunk számára kellemesebb módszerek is.
De ez is én vagyok. Te tudod a legjobban, mennyire küzdök ellene. Mert rengeteg esetben pont hozzád fordulok segítségért.
Sajnálom, hogy vannak rossz hangulatú időszakaim. Vannak rendszeresen visszatérők is. Próbálom valahogy leküzdeni ezeket.

Azt gondolom, hogy sokkal könnyebb meghalni, mint élni. Úgy érzem, hogy vagyunk olyan kapcsolatban, hogy neked bármit elmondhatok. A rosszat is. Azt is amivel talán fájdalmat okozok és rossz érzést kelt benned. Mint ahogy Te is beszéltél a múltkor a démonjaidról. Sajnálom, ha fájdalmat okoztak a szavaim. De tudom, hogy elviseled, mert erős vagy. Ennek is megvolt az oka…
Látod, hogy reagált is a szavaimra az élet rögtön. Először Te a buszon, a Kálmis példával. Aztán az az úttesten fekvő ember az óriási vértócsával a feje alatt. Az kemény lecke volt…. Majd a 81 éves néni a piacon, aki pont engem szólitott meg  és csak egyetlen dolgot mondott: ne öregedj meg.  Mikor hazajöttem beszélgettem Marival. Öregekről, akik kórházakban és elfekvőben vannak és rendszeresen látogatják őket a fiatalabb rokonok, de ők már nem akarnak élni. Mert már nem képesek rá és úgy érzik nincs miért.
A nagynéném száját is elhagyta ugyanaz a mondat, mint 1 órával korábban az idegen nénijét, hogy “ne öregedj meg”.

Fiatal vagyok és egészséges. Nincsenek korlátaim, bárhogyan élhetek. Én döntöm el, hogyan élem a mindennapjaimat. Nincs se okom, se jogom panaszkodni. Eldobni az életemet meg végképp nincs. Még csak fele annyi idős vagyok, mint a néni, aki egyedül vásárolt. Szégyellem magam azért, amit neked mondtam tegnap. Köszönöm, hogy beszéltünk róla. Köszönöm, hogy segítettél.
Köszönöm, hogy este beszéltünk, hogy szántál rám időt akkor is, mikor ott volt a kedvesed.

Brigi, neked is köszönöm a tegnap estét, hogy velem voltál.
Nincs társam, nincs párom, de ti itt vagytok nekem. A barátaim vagytok. Szeretlek titeket!

Mikor királylány azt mondta, hogy nagyon hiányzik anya és hozzámbújt, eszembe jutottak a fiúk. Nekem meg ők kezdtek el rettenetesen hiányozni. Már 6 éve, hogy nem vagyok állandóan velük. Hol többet, hol kevesebbet, de nem állandóan. Napokig nem látom őket és nem is beszélek velük.

Ma náluk voltam. Nagyon sokmindent kell belezsúfolnunk abba a három órába, amit együtt tudunk tölteni. Több feladatuk van általános iskolásként, mint nekem felnőttként. Játszani, kikapcsolódni nem tudnak, egyszerűen nincs rá idejük, de ez talán jobban nyomaszt engem, mint őket…
Az apjuk nincs jó állapotban, és így van velük. Nem vagyok nyugodt.
Mikor jöttem el tőlük, a lépcsőházban fura gázszagot éreztem. Felhívtam Kálmit, hogy szóljak neki. Azt mondta: jól van, legfeljebb felrobbanunk. Egy gonddal kevesebb.
Rosszul viselem ezeket a reakcióit. Mikor elindultam a bringával arra gondoltam, hogy ha meghalnak, én is ott akarok lenni velük.
Fel akartalam hívni Biust, hogy beszéljünk, hogy elmondhassam ami bennem van, de talán nem is lettem volna rá képes. Túl friss volt még az élmény. Elmeséltem volna azt is, mennyire kiborult Ábi, amikor a 19. kivonást elrontotta. Mert minden nap 25-öt kell megcsinálnia, az neki legalább fél óra. Az apja azt mondta, hogy ha hibátlanul megcsinálja, akkor csökkenti eggyel a mennyiséget. Azt mondogatta Ábi, hogy ő buta és nem tudja hibátlanul mgcsinálni a 25-öt. Annyira sajnáltam. Hiába próbáltam vígasztalni, hogy milyen ügyes volt, hogy ilyen sokat megcsinált jól, nem tudott megnyugodni. Aztán persze már a következőt is elrontotta. Mégjobban kibukott. Elhívtam vacsorázni. Magához vette a plüsskutyáját, átölelte és azzal ült asztalhoz. De még mindig sírt. Próbáltam nyugtatni. Beszélgettünk. Mondtam neki, hogy apával megbeszélem, hogy hétköznap csak 15 példát kelljen csinálnia gyakorlásként és csak hétvégén 25-öt. Ezek után megcsinált még hét feladatot hibátlanul.
Utána zongorázott. Aztán fürdött. Majd olvasott egy mesét az olvasókönyből. Felmondta a verset. Fél 8kor végzett minden feladattal. Fél órája maradt játszani. Dávid is akkorra lett kész a feladataival. Kálmi 8 előtt pár perccel jött. Rákérdezett az összes dologra, hogy megcsinálták -e. Aztán menniük kellett aludni. Azokon a napokon, mikor edzésre mennek, még fél órájuk sincs, amit azzal tölthetnek, amivel akarnak… Úgy érzem, hogy ez így nincs jól. Hiszen még csak 8 és 10 évesek. Gyerekek. De nincs idejük rá, hogy azok lehessenek.

Mikor az házadhoz értem, bementél az erkélyről. Vártam, hátha még kijössz, mert nem csuktad be az ajtót. Kinéztél, de nem jöttél ki. Nem tudom, láttál -e. Tudtad -e hogy ott vagyok, én vagyok? Én csak integetni szerettem volna, aztán továbbmegyek. De te talán nem akartál ennyit sem. Nem tudom mi a Te igazságod. Nekem hiányzott ez a kis köszöntés. Hogy legalább ennyi történjen közöttünk. A történtek után nem éreztem magam jól. Eszembe jutott Bius levele…. tovább kell lépni….
Már nem vagy. Most nem vagy. El tudom ezt végre fogadni? Talán örökké egyedül maradok?

Mikor a Gubacsi-hídon jöttem át, már máshol jártak a gondolataim. Régebben azt mondta Bius, hogy neki még nem volt ilyen barátnője, mint én és nem tudja,  hogyan kell jó barátnak lenni. Hát tudod kedves boszikám, én sem tudom. Mert nekem sem volt még soha olyan barátnőm, mint Te vagy. Nem tudom mit hoz a jövő, meddig leszünk barátok. Csak azt mondhatom, hogy nagyon szeretlek és fontos vagy nekem és úgy érzem, hogy van valami, ami összeköt minket és én nagyon fogok vigyázni ránk, mert nem akarlak elveszíteni. Nem baj, ha néha összecsapunk a kis szarvacskáinkkal, tudom, hogy estére rendezzük a nézeteltéréseinket és azzal a tudattal és jóérzéssel fekszünk le aludni, hogy tudjuk hogy a másik ott van a közelünkben és bármikor odabújhatunk hozzá, ha esetleg fáznák a hideg éjszakában, de ha éppen játszani támad kedvünk akkor is számíthatunk rá. Mert barátok vagyunk.

Úgy telnek most a napok a sárga házban, mintha soha nem is dolgoztál volna ott velem, csak álmodtam az egészet. Olyan minden, mint volt, csak Te nem vagy ott. Talán nem is voltál soha?
Reméltem, hogy meglátogatsz, de mégis váratlanul ért, mikor megláttalak Titeket az ablakban. Örömet okoztál. Boldog voltam. Köszönöm Neked! Köszönöm a finomságot is, bár tudod, hogy az idén szeretném gyümölcsre cserélni az édességet. 😉
Na jó, azt nem mondom, hogy egy kiló narancsnak jobban örültem volna… 😀

Mikor este hazaértem, a kapu előtt állva végiggondoltam a napot. A már-már elviselhetetlenné hatalmasodó gyötrő érzés, hogy mennyire magányos vagyok. A gyerekek túlterheltsége miatti aggódás. Kálmi depressziója. Az elutasításnak megélt erkélyes szituáció. A főnökeim állandó elégedettlenkedése, az elvárásoknak való megfelelés nyomasztó érzése. Az otthontalanság. Csupa-csupa negatív tényező az életemben. De én megfogadtam, hogy igyekszem pozitív lenni. Megint eszembe jutott Bius levele. Hogy hányan irigykednének most rám, az én helyzetemre. És akkor arra gondoltam, hogy valaki, egy másik anya, egy másik ember most a nagyon beteg gyermeke mellett ül egy széken, kisírt szemekkel, teljesen kimerülten, a csodában bízva. Az én gyermekeim egészségesen alszanak a biztonságos otthonukban, az apjuk mellett. Én is egészséges vagyok. Van hol laknom, van hol aludnom. Van kihez szólnom. Vannak barátaim. Van testvérem.
Történnek jó dolgok is. Lehet, hogy sokkal kevesebb, mint amennyi a rossz. Legalábbis így érzem. Talán a jót nem is akarom észrevenni, vagy nem tulajdonítok neki olyan nagy jelentőséget. Mert a rossz hangulatom megszürkíti a színes eseményeket is. Talán fordítva kéne lennie. Miért ne kapaszkodhatnék a jóba a rossz helyett?
Mert mindig történnek jó dolgok. Ahogy a mai napon is. A fiúk ölelése, ragaszkodása. Ábi lelkesedése, amikor elmesélte, hogy vannak új legók. A délutáni napsütés. Egy finom tea. Barátságos kollégákkal való beszélgetés a szünetben. Viccelődés, nevetés. Igen, ez mind ma történt.
Minden napnak van fénypontja is…
Ma két kék szempár volt az, egy adag vanilíáskarika, sok integetés és az a gyönyörű, őszinte mosoly…

Meleg szívvel indulok haza bár kint fagyos és hideg a levegő. Laza félórás tekerés és otthon vagyok. Éppen Dávid zongorajátékát hallgatom mikor hív. Hazaértek a suliból. Pár szót beszélünk csak, nemsokára úgy is találkozunk. Élvezem a frissítő szelet ahogy csípi az arcomat, nézem az elhaladó autókat, embereket. Szeretek bringázni.

Jövök felfelé a lépcsőn a lépcsőházban mikor nyílik az egyik bejárati ajtó. Borzas hajú fejecske kukucskál ki rajta. Dávidom. Hallom ahogy izgatottan súgja hátra Ábinak: megjött anya! Mosolyogva lépek be a meleg lakásba. Vidáman üdvözölnek. Puszi es ölelés.
Levetkőzök. A kabátomat mahagóni színű fogasra akasztom. A kesztyű, sapka ugyanilyen színű komódra kerül, a cipőmnek is ebben a szekrényben találok helyet. Hosszú és vastagszálú, puha futószőnyeget érzek a lábam alatt. A fal krémszínű, keretezett képekkel teli, felül mahagóni színű polc fut végig, magába rejtve a világítást. Most csak néhány spotlámpa és a padlón elhelyezett elektromos mécsesek működnek. Imádom a hangulatot amit áraszt a helyiség. A levegőben még érződik az előző este használt füstölők illata. Legszívesebben még maradnék itt, de sok a tennivaló. Vásárolni ma nem kell, azt hétvégén megejtettük. Vacsorára meglepivel készülök.
Gyors uzsonnakészités közben megbeszéljük a fiúkkal mi törtent a suliban. Míg ők esznek én is mesélek egy kicsit a munkáról. Érdeklődve hallgatják és aranyos kérdéseket tesznek fel. Még jut idő az ellenőrző és üzenő átnézésére, aztán készülődnek az edzésre. A suli csak pár percnyire van, egyedül mennek át.

A megszáradt ruhákat hajtogatom, lassan lejár a mosógép, amit meg a fiúk indítottak el mikor hazajöttek. Halkan szól a zene a nappaliból. Az órára pillantok, még van egy kis idő. Váltok pár szót Biussal, nem nagyon ér rá ő sem, vacsorát készít, a kedvese ma korán érkezik. Minden nap beszélünk, még mindig.
Teszek-veszek a lakásban, gyorsan telnek a percek. A zene miatt nem hallom meg a kapunyitást jelző kattanást, csak amikor nyílik az ajtó. Nagyot dobban a szívem és a következő pillanatban már hallom ahogy kedves hangon üdvözölsz.
Sietek hozzád, mosolyogva fogadsz en is mosolygok. Gyors üdvözlő puszit adok, aztán lesegítem a kabátodat. Beszélünk pár szót míg vetkőzöl, hideg van és te is biciklivel jársz, jól be vagy öltözve. Végre készen vagy. Eljött a perc amire egész nap vártunk…Szorosan ölellek magamhoz. Aztán a szemedbe nézek. Elmerülök gyönyörű barna szemeidben. Mosolyogsz. Homlokunkat, orrunkat finoman összeérintjük, szemünket behunyjuk. Eltelik pár másodperc. Megsimogatom az arcodat és megcsókollak. Egy hosszú és nagyon finom csók édes ajkaidra. Újabb ölelés. Ebben a percben nincs külvilág, nincsenek hangok, zajok. Most csak te vagy és én vagyok. Érzem az illatod, érzem a karjaid ölelését, a tested melegét. Szívem minden szeretetével szeretlek és szeretném hogy ezt tudd és érezd. Szeretném, hogy az öleléssel, simogatással, érintéssel át tudjam adni a legerősebb energiát ami létezik, a szeretetet. Szeretném, hogy érezd a biztonságot, a bizonyosságot, hogy Te vagy az akit szeretek, te vagy a kedvesem, te vagy a társam és te vagy a párom. Ez már mindig így lesz. Tudom és te is tudod. Mert én ugyanezt érzem, ugyanezt kapom tőled. Szeretlek és szeretsz.

Minden úgy van mint régen. Együtt teregetünk. Együtt tesszük rendbe a konyhát.  Közben beszélgetünk. Szeretlek hallgatni ahogy mesélsz. Es szeretem ahogy figyelsz rám. Lassan vége az edzésnek, megyünk a fiúkért.

Már öltöznek mikor odaérünk. A folyosón várunk rájuk. Brigilányt látom közeledni felénk. Már messziről mosolyog. Végre újra látom rajta azt az őszinte vidámságot és érzem a nagyon erős pozitív kisugárzást amit sokáig nélkülöznünk kellett. A Brigi-jelenség újra tündököl és mi fürdőzhetünk benne. Mosolyogva üdvözöl minket. Pár szót váltunk de már jönnek is a fiúk az öltözőből. Nagyon örülnek mikor meglátnak téged.

A gyerekek fürdenek, mi vacsorát készítünk. Te almát vágsz fel, én előkészítem a finom házi tepertőt, amit egy kollégámtól szereztem, majdnem olyan jó, mint a kevi szokott lenni. Megkérlek hogy csukd be a szemed és az illatáról próbáld felismerni, mi lehet az. Rögtön kitalálod. Mosolyogsz és megölelsz.
Jó hangulatban telik a közös vacsora, a gyerekek vidámak, mi boldogok vagyunk. Ábi bohóckodik, Dávid is nagyokat nevet.
Még hátra van a zongorázás. Letelepedünk a szőnyegre, Ábi az öledbe kéredzkedik, fogom a kezedet. Csendben hallgatjuk Dávidot, bár Ábinak mindig akad fontos mondandója, nem győzöm csitítani. Ábel következik. Nagyon ügyesen játszik ő is, ahhoz képest, hogy csak nemrég kezdte.

Még van egy kevés idő lefekvésig, a gyerekek mesét néznek. Mi elmegyünk fürdeni. Háttal neked ülök a kádban, folyatod rám a forró vizet. Tudod, hogy milyen fázós vagyok. Megmosod a hátam. Beszélgetünk. Együtt törölközünk. Még nem akarom, hogy felöltözz. Szeretnélek érezni. Megölellek. Még forró a testünk a forró fürdőtől.

A fiúk már ágyban vannak, bent vagy a szobában velük. Ábi szorosan öleli a nyakadat, mikor odahajolsz jóéjt puszit adni neki. Dávid csak finoman megsimogatja a hajadat. Én is elköszönök tőlük.
Lassan mi is lefekszünk. Talán még tévézünk egy kicsit. Elköszönök Biustól.
A hátadon fekszel, én hozzád bújok. A válladra hajtom a fejem. Átkarollak. Így szeretnék elaludni, egészen hozzád simulva. Érezve az illatod. Hallgatva a lélegzésedet.

Koreai feliratos filmet nézünk, Scent a címe. Abban hangzik el, hogy minden jónak vége lesz egyszer. Ezt el kell fogadnunk. De fontosabb kérdés, hogy mikor kezdjük el. Hiszen minél hamarabb kezdünk el boldogan élni, annál hosszabb ideig élvezhetjük. Boldog vagyok itt és most, a karjaidban, az otthonunkban, a családunkban.
Álmodj szépeket, kedves! Nagyon szeretlek!

Az önfegyelem komponensei: a kielégülés késleltetése, a felelősség vállalása, az igazsághoz való ragaszkodás és az egyensúlyozás.
Van még mit tanulnom. Az utolsó lecke talán az volt, hogy megtanultam, nem csak a tetteimért, hanem a gondolataimért is vállalnom kell a felelősséget. Saját magam előtt. A tetteimmel leginkább másokat tudok bántani, megbántani, de a gondolataimmal csak saját magamat. A rossz hangulatomért csakis én vagyok a felelős, senki más. Nem okolhatok mást a rossz kedvem miatt. Soha. Hiszen az csak rajtam múlik. Az én döntésem, hogy mit hogyan élek meg. Mégiscsak igaz a frázis, hogy minden fejben dől el? 😉

Találtam egy zacskó franciadrazsét. Dávidomtól kaptam névnapomra. Kényszeres édességzabáló lettem. Pótcselekvés. Hogy rágcsáljak valamit.
Lakásokat nézegettem délután és olyan álmosság tört rám, hogy azon vettem észre magam, ülve szunyókálok a monitor előtt. Leheveredtem egy kicsit az ágyra. Hason feküdtem. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha most itt lennél és mellém ülnél és simogatnád a hátam. Hullámvölgyben vagyok. Napok óta egyedül. Ezt rosszul viselem. Biushoz átmegyek, de ott se sokkal jobb. Talán királylány miatt igen. Ő legalább hozzámbújik. De Bia távol van. Nem olyan, mint régebben volt. Így, hogy ott van mellettem talán még jobban hiányzik. Csak ülök mellette és sírok. Csak belül, hogy ne lássa. Annyira hiányzik. Hiányzik a közvetlensége. Ő volt az utolsó, akitől kaptam ilyesmit. Érintést és simogatást. Talán azért olyan nehéz….

Ezt a dalt hallgatom. Tőled ismerem. Ezt is neked köszönhetem. Szeretem ezt a számot.

Bius most köszönt el. Egész nap csetelünk. Persze nem folyamatosan, csak időnként irogatunk egymásnak. Két órája volt az utolsó interakció. Most írt, hogy megy aludni. Eszébe jutottam. Ez jól esik.
Pár napja játszóházban voltunk, tudod a kackacban. Ott ültünk egymással szemben és órákon át beszélgettünk. Nézett a gyönyörű kék szemeivel a szemembe és figyelt, hallgatott és reagált. Aztán másnap, mikor náluk voltam akkor is ugyanúgy figyelt rám. Ebben is olyan mint Te, a szemembe néz. Szeretek vele így beszélgetni. Amikor csak beszélgetünk és nincs semmi más. Csak egymásra figyelünk.

Brigivel is sokat beszélgettem az elmúlt 2 hétben. Rávilágított egy fontos dologra, amiben eddig rosszul gondolkodtam. Azt éreztem, hogy nem vagyok elég fontos Biusnak. Mert én talán annyira akartam fontos lenni, mint egy társ. Azok a fránya elvárások… De mi barátok vagyunk. Barátként pedig elég fontos vagyok a számára. Ezt be kell hogy lássam. Köszönöm, Brigilány. Sokat segítettél.

Újévi fogadalom…
Nem akarok ígérni senkinek semmit. De minden erőmmel azon leszek, hogy egyre inkább el tudjam fogadni magamat, a helyzetemet, az életemet. Szeretnék lelkileg fejlődni, megtalálni a belső békémet. Törekszem a félelmek és elvárások nélküli életre.
Remélem, hogy egyszer, ha eljön az ideje jó társa tudok lenni valakinek, egy gyönyörű nőnek, akivel aztán együtt szárnyalhatunk tovább. Legyen békés, nyugodt, sikeres évetek kedves barátaim! Szeretlek Titeket!
Téged pedig kedves csókollak, ölellek és kívánom, hogy találd meg a boldogságot! Szeretlek.