Még alig ismertük egymást, amikor hoztál nekem egy tábla csokit. Nem is tudtam mire vélni. Ez 4-5 hónapja történt. Akkoriban ritkán találkoztunk, hetente, kéthetente egyszer. Sokminden történt azóta.
Ma már minden más. Itt ülsz mellettem, amikor a sírás határán ülök a szobában és próbálom elhesegetni a fejem felöl a magányosság démonját. Nagyon nehéz megbirkóznom ezzel. Nem akarok egyedül lenni. A reggeli üdvözlő ölelésed megnehezíti a helyzetet. Csodálatos és végtelenül jólesik, de utána óriási az űr. Én meg olyan buta vagyok, hogy tovább gondolom. Tudom, hogy ennyi, tőled nem várhatok többet. Nem is várok. Nem tőled várom. Nem akarok sírni, hiszen ott vannak a gyerekek és itt ez a szép nap előttünk. Nem akarom elrontani megint, mint két hete, mikor az erkélyen sírdogáltam. De most más. Most itt vagy. Ideültél mellém. Elérhető vagy. Hozzád bújhatok, hagyod és megölelsz. Magadhoz szorítasz. Ez sokat segít. Könnyebb nekem így. Köszönöm, hogy itt vagy velem és segítesz. Nem hagysz magamra. Ennyi elég.
Jól sikerül ez a nap. Azt hiszem egy mérföldkő a kapcsolatunkban. Bár még mindig érzek valami vékonyka kis falat közöttünk, de mégis úgy gondolom, hogy ez a szombat közelebb vitt hozzád. Megerősítette a barátságunkat. Biztosabb vagyok benned, mint előtte. Az én számomra ez egy fontos nap volt.
A vasárnap este már nem olyan jó. Tudod, hogy miért, hiszen mindent megosztok veled. Biciklizek hazafelé bennem rengeteg érzéssel, gondolattal, feszültséggel. Jó lenne beszélni veled, úgy érzem szükségem lenne rád. Csak hogy elmondhassam mindazt, ami bennem van. De nem tudom, hogy felhívhatlak -e. Nem akarlak zavarni. Az üzeneteidből arra következtetek, hogy nem akarod. Pedig Te vagy az, akire számítanék. Mert Te tudsz most a legtöbbet rólam és ezért veled tudnám igazán megbeszélni. De nem tehetem, ezt érzem. Talán megint nem értjük egymást. Hát nem érzed, hogy mennyire szeretnék veled beszélni?
Tudom, ha írok még, bántani foglak, mert feszült vagyok és haragszom mindenre és mindenkire aki nem ért meg ebben a pillanatban. Eltelik 10 perc, 20 perc, átgondolom újra és újra, hogy mit írtál. Megint negatívan gondolkodtam. Hiszen felajánlottad, hogy menjek. Mehettem volna. De én nem ezt akartam kiolvasni a soraidból. Sajnálom. Arra gondolok, hogy nem akarom,hogy így érjen véget a nap, hogy bántalak, hogy nem beszéltük meg. Nem akarom, hogy tüske maradjon bármelyikünkben is. Nem akarok vámpír sem lenni, hogy rád zúditom a gondjaimat. De mi a megoldás?
Ülök a hintában és a szombatra gondolok. Tudom, hogy vagy nekem. Tudom, hogy sokat törődsz velem. De tudom azt is, hogy nem számíthatok rád mindig. Ezt meg kell értenem. El kell fogadnom.
Felhívsz este. Ennek a hívásnak óriási a jelentősége a számomra. Talán Te nem is tudod mekkora. Jó, hogy beszélünk, csak attól, hogy hallom a hangodat már megnyugszom. Már ettől jobb. Meghallgatsz. Reagálsz. Őszinte vagy. Köszönöm.
“Boldogságot teremt, ahogy a másik emberre nézel, mosolyogsz… ”
Ma délután ültél a padon, hajszálaid között megcsillantak a napsugarak, néztél rám a gyönyörű kék szemeiddel és mosolyogtál. Ez egy ilyen pillanat volt. Boldogságot teremtettél. Szeretlek, drága.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: