mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Félhomály, gyertyafény fogad, mikor belépek az ajtón abba a lakásba, ahol az utóbbi időben már több időt töltök, mint otthon.  “Nem kéne itt lenned!”, ezt a mondatot ismételgeti egy hang a fejemben. Negatív vagyok, depressziós, elvonási tünetektől szenvedek. Tudom, hogy ettől csak rosszabb lesz, de nem tudok és nem akarok nemet mondani.
Kicsit később finom takarón fekszem a földön. Csend van. A hátamon érzem a kezed. Sokkal melegebb, mint máskor. A Te mindig hideg kezed most szinte forró. Nagyon jó érzés. Úgy tűnhet, nem történik semmi. Hiszen csak fekszem és a kezed mozdulatlanul nyugszik a derekamon. De valami van a levegőben. Más ez a helyzet, mint eddig volt veled. Más vagy Te is.
Nem is tudom mi lenne a megfelelő szó arra, amit érzek, talán hogy megnyugtató az, ami történik. Arra számítottam, hogy rögtön elkezded masszírozni a vállamat, hátamat. De jó ez a nyugalom. A kezed melege. A csend. Telnek a másodpercek és úgy érzem, hogy már túl jó ahhoz, hogy el tudjam viselni, kitörni készül belőlem a feszültég, amit egész nap magamban tartogatok. Sírni fogok és Te nem fogod érteni, hogy miért. Dehogynem! Hát persze, hogy tudnád és értenéd.
De nem kerül erre sor, mert már mást csinálsz és ez elég, hogy visszarántson engem az összeomlás széléről.
Nagyon élvezem az egészet, bár azért nem tudom elengedni magam teljesen, mert feszélyez a helyzet, ez életem első masszázsa és nem vagyok hozzászokva, hogy velem foglalkozzanak. Ilyen szinten és ennyi ideig. Új ez a helyzet a számomra. De mégis jó, mert Te vagy itt velem. Máshoz nem lett volna bátorságom elmenni. De téged ismerlek, szeretlek és bízom benned.
Időnként beszélgetünk, nevetünk is. De vannak percek amikor csak némán élvezem azt a csodát, ami velem történik általad. A Te kezeid által. Az én őrült, bolondos barátnőm ilyet is tud. Ilyen is tudsz lenni. Ezt az oldaladat még nem ismertem.
Végig nagyon jó volt, amit csináltál, olyan finomak a kezeid. Annyira szépen tudtál hozzámérni. A legjobb pillanat az volt számomra, amikor a vége felé mögöttem térdeltél és oldalra fordítottad a fejemet, és éreztem az arcomon a forró kezedet. Jó volt így feküdni pár másodpercig a meleg kezedben, mintha kisbaba lennék. Ilyenben felnőttként az embernek szinte sosincs része.
Köszönöm neked, hogy itt lehettem és átélhettem ezt. Jó érzéssel gondolok vissza erre a másfél órára. Köszönöm, hogy segítettél. Köszönöm, hogy barátom vagy jóban rosszban. Köszönöm, hogy határozott voltál. Köszönöm, hogy meg akartál tanulni és meg is tanultál velem bánni. Köszönöm, hogy foglalkoztál velem. Köszönöm, hogy erőt és energiát adtál. Köszönöm a szeretet és a törődést amit ezen a délutánon kaptam.  Szeretlek, drága Bius.

Tudod, mikor ma délután Bius mellett feküdtem az ágyon, azon tűnödtem, hogy itt ez a hosszú hétvége és mi egyetlen percet sem fogunk belőle együtt tölteni. Itt vagyok, mert szeretek itt lenni és nem vagyok egyedül. Ő sincs egyedül. Együtt jobb. Sokkal jobb. De veled még jobb lenne. Miért nem vagyunk együtt? Mi az akadály? Pénteken, amikor utoljára találkoztunk arról beszéltél, hogy hogyan tehetnénk még jobbá a kapcsolatunkat. Miért ez az újabb sötétbe burkolózás? Naponta százszor kezembe veszem a szivecskés öngyújtót, számtalanszor belenézek a mosolygós nyalóka pici pöttyszemeibe. Ezek a dolgok itt vannak, kézzel foghatóak. Nem csak álmodtam, hogy Te adtad nekem őket. Hiszen ott ültél a padon, velem szemben, mosolyogtál, beszéltél. 4 órán át beszélgettünk. Egy flakonból ittunk. Mi történt? Mi a baj? Mitől tartasz?

Azt szeretném, ha tennénk egy próbát. Kérek tőled 1 napot, egyetlen nappalt és egyetlen éjszakát, amit töltsünk együtt. Bármikor, amikor neked jó. Nem fog tudni róla senki, csak Te meg én (meg persze a két B-betűs bizalmasom, de értük tűzbe teszem a kezem). Szeretném, ha eltöltenél velem ennyi időt és megtapasztalnád újra, hogy milyen amikor igazán szeretve vagy. Nem tudom azt ígérni, hogy olyan lesz, mint régen, mert Te már nem szeretsz engem. De én szeretlek még mindig, ugyanúgy és mindent megteszek, hogy jól érezd magad. Szóljon ez a nap a tiszta szeretetről, amikor nincs semmi más, csak Te meg én. Nem kell ígérned semmit, nem kell adnod semmit, csakis az idődet. 24 órát az életedből. Magadért. Mit veszíthetsz? Gondold át!
Ha letelik az idő, akkor szépen elbúcsúzunk egymástól és mindenki megy a maga útján tovább. Hogy mi lesz ezután, arról nem is érdemes most beszélni. Csak annyit kérek, hogy térj le az ösvényről, amin most jársz, én is letérek, fogjuk meg egymás kezét és menjünk egy kis ideig együtt tovább. Nem csinálunk semmi különöset, csak eszünk, alszunk, beszélgetünk. Vásárolunk, filmet nézünk. Sétálunk és zenét hallgatunk. Vagy amit szeretnél. Hiszen ez a Te napod lesz. Én csak egytelen dolgot fogok tenni, szeretni foglak. Úgy, ahogyan én tudok szeretni. Szeretném, ha emlékeznél arra, hogy milyen amikor fontos vagy, amikor törődnek veled, amikor akarnak Téged. Hiszen erre vágysz és vársz már nagyon régóta.
Próbáljuk meg, kérlek! Minden kötelezettség nélkül. Csak 1 nap az életedből. 24 rövid óra…

16 évesen voltam utoljára Edda koncerten. Akkoriban Viki barátnőmmel jártunk, kettesben. Jó volt abban a közegben lenni, a sok fekete-sárga rocker között, mert kicsit úgy érezhettük, hogy közéjük tartozunk. Álltunk egymás mellett, hallgattuk és énekeltük a dalokat. Szép volt, jó volt.

2014.10.18. este 9 körül jár az idő. A 47-es villamoson utazunk. Megalapoztuk a hangulatot egy kevés vodka-naranccsal. Chipset eszel a számból. Kicsit szédülök. De jól érzem magam. Sokat nevetünk. Jó, hogy itt van velünk Gabi. Ettől csak még izgalmasabb…
Barba Negra, sok ember, előzenekar, Scorpions számokat játszanak. Elmegyünk mosdóba, együtt, hárman, egymás kezét fogva.
Ölelkezünk, olyan más vagy. Talán én is. A szád egész közel az enyémhez, szinte érzem a lehelleted… A pia, a zene, a légkör..forró a hangulat. Vagy csak én érzem így??
Végre jön az Edda. Énekelünk. Mit énekelünk? Üvöltünk! Tombolunk. Táncolunk. Ölelkezünk. Sok az új szám, nem ismerjük, nem tudjuk a szöveget, de nem gond, Te arra is tombolsz. Csak nézünk egymásra és nevetünk. Sokat és nagyon. Tudjuk, hogy miért, pedig nem beszélünk semmit. Nem kell. Egymásra vagyunk hangolódva már egy ideje. Mikor olyan dal jön, amit nem ismersz ordítom a füledbe. Csak mosolyogsz és hallgatod. Énekelek és táncolok. Úristen, ilyen még sosem volt. Nem tudom, mi történik velem, de nem is számít, azt hiszem, éppen megszületek. 39 évesen, életem első, igazi bulizása. Te kellettél hozzá. A Te energiád, a Te őrültséged, a Te lényed. Imádlak.
Dübörgő zene, tömeg, rengeteg ölelés, tánc, összeborulás, simogatás, a bőröd illata, izzadság, forróság, vágyak, álomszerű az egész, nem akarom, hogy véget érjen. Tartson örökké ez az este. Akarom még a zenét, akarlak még érezni, akarom, hogy ne legyen semmi más, csak az itt és most, csak mi és az zene. Nem akarok kikerülni a révületből.
Gabi mögöttünk áll, megöleljük őt is, megsimogatjuk az arcát. Kedves srác. Jó haver. Jó, hogy itt van ő is. Kap egy kis törődést, egy kis figyelmet, de tudod, hogy nekem Te vagy a lényeg. Az én kis barinőm 🙂 Hogy is mondta Hajnim, barátnő extrákkal! Hát most részesülök az extrákból is. Imádlak.
Kétségeim voltak, hogy jó ötlet -e eljönni és tényleg akarom -e, de már tudom, hogy mekkora hiba lett volna kihagyni ezt a bulit.
Gyalog megyünk hazafelé egy jódarabig. Rajzfilmdalokat énekelünk hárman az utcán. Egy idő után már csak ketten vagyunk. Sétálunk az Üllőin kézenfogva. Megnyugtató érezni Téged. Valamiért úgy érzem ebben a pillanatban, hogy minden rendben van.
Felszállunk az éjszakai járatra. Az öledbe ülök. Átfogod a derekam, hozzád bújok, olyan természetes ez a helyzet, mintha mindig így lennénk, pedig nem. Ez egy különös éjszaka. Hogy stílszerű legyek, “ma minden más”. 😉 Együtt megyünk haza, együtt alszunk, összebújva.
Vasárnap reggel együtt ébredünk. Az éjszakának vége. Az álom véget ért. Megy minden tovább, úgy ahogy addig volt. Együtt reggelizünk, mint szoktunk. Aztán bejössz hozzám a kisszobába, amíg pakolok. Odafekszel az ágyra és beszélgetünk. Velem vagy. Nem telefonálsz, nem írsz. Rám figyelsz, velem beszélsz. Nagyon jó ez nekem. Valamit áthoztunk az éjszaka varázsából?
Újabb kapuk nyíltak meg ezen a szombat éjszakán. Még közelebb érezlek, ha ez még lehetséges egyáltalán. 17 éves korom óta nem volt barátom. Aztán jöttél Te 5 hónappal ezelőtt, Te őrült lány, finoman beszivárogtál az életembe és valahogy összekapcsolódtunk.
Napról-napra jobban szeretlek.
Köszönöm neked ezt a szép napot, hogy megmutattad, hogyan legyek önmagam. Köszönöm, hogy beleviszel engem az őrültségeidbe, hogy megosztod velem az életedet, hogy megoszthatom veled az életemet, hogy együtt sírunk és együtt nevetünk.
Köszönöm a barátságodat. Köszönöm, hogy szerethetlek.

Már este van. Hosszú volt a nap. Kerékpározok hazafelé a fiúktól. Megállok egy ház előtt, felnézek egy erkélyre, hátha meglátok ott valakit, valakit aki fontos nekem. Megígértem, hogy integetni fogok vasárnap este. Hát itt vagyok. Várok, ki fog jönni. Teszek egy kört a biciklivel, nem tudom, hogy miért, de ez be szokott válni, ilyenkor szokott nyílni az a bizonyos ajtó …
Tudod hol vagyok, tudod, hogy miért, hiszen mindenről tudsz. Mindig velem vagy. Várok rá, arra a gyönyörű nőre, hogy lássa, hogy nem a levegőbe beszélek, hogy komolyan gondolom. Nyílik is az ajtó. Ketten jönnek ki…nem lepődöm meg. Erre számítottam, de nem ebben bíztam. Elindulok, integetek neki, nem int vissza. Nem tudom, hogy észrevett -e. De mindegy is. A lényeg, hogy itt vagyok. Jól tudja. Talán egyszer majd el is hiszi. Ha eljön az ideje.
Nem mehetek fel hozzá. Hozzád sem. Két gyönyörű nő az életemben, két jóbarát, két lelkitárs, mégsem tartozom senkihez. Érdekes helyzet. De mint mindennek, ennek is valami oka van. Igaz, kedves? 😉

Még alig ismertük egymást, amikor hoztál nekem egy tábla csokit. Nem is tudtam mire vélni. Ez 4-5 hónapja történt. Akkoriban  ritkán találkoztunk, hetente, kéthetente egyszer. Sokminden történt azóta.
Ma már minden más. Itt ülsz mellettem, amikor a sírás határán ülök a szobában és próbálom elhesegetni a fejem felöl a magányosság démonját. Nagyon nehéz megbirkóznom ezzel. Nem akarok egyedül lenni. A reggeli üdvözlő ölelésed megnehezíti a helyzetet. Csodálatos és végtelenül jólesik, de utána óriási az űr. Én meg olyan buta vagyok, hogy tovább gondolom. Tudom, hogy ennyi, tőled nem várhatok többet. Nem is várok. Nem tőled várom. Nem akarok sírni, hiszen ott vannak a gyerekek és itt ez a szép nap előttünk. Nem akarom elrontani megint, mint két hete, mikor az erkélyen sírdogáltam. De most más. Most itt vagy. Ideültél mellém. Elérhető vagy. Hozzád bújhatok, hagyod és megölelsz. Magadhoz szorítasz. Ez sokat segít. Könnyebb nekem így. Köszönöm, hogy itt vagy velem és segítesz. Nem hagysz magamra. Ennyi elég.
Jól sikerül ez a nap. Azt hiszem egy mérföldkő a kapcsolatunkban. Bár még mindig érzek valami vékonyka kis falat közöttünk, de mégis úgy gondolom, hogy ez a szombat közelebb vitt hozzád. Megerősítette a barátságunkat. Biztosabb vagyok benned, mint előtte. Az én számomra ez egy fontos nap volt.

A vasárnap este már nem olyan jó. Tudod, hogy miért, hiszen mindent megosztok veled. Biciklizek hazafelé bennem rengeteg érzéssel, gondolattal, feszültséggel. Jó lenne beszélni veled, úgy érzem szükségem lenne rád. Csak hogy elmondhassam mindazt, ami bennem van. De nem tudom, hogy felhívhatlak -e. Nem akarlak zavarni. Az üzeneteidből arra következtetek, hogy nem akarod. Pedig Te vagy az, akire számítanék. Mert Te tudsz most a legtöbbet rólam és ezért veled tudnám igazán megbeszélni. De nem tehetem, ezt érzem. Talán megint nem értjük egymást. Hát nem érzed, hogy mennyire szeretnék veled beszélni?
Tudom,  ha írok még, bántani foglak, mert feszült vagyok és haragszom mindenre és mindenkire aki nem ért meg ebben a pillanatban. Eltelik 10 perc, 20 perc, átgondolom újra és újra, hogy mit írtál. Megint negatívan gondolkodtam. Hiszen felajánlottad, hogy menjek. Mehettem volna. De én nem ezt akartam kiolvasni a soraidból. Sajnálom. Arra gondolok, hogy nem akarom,hogy így érjen véget a nap, hogy bántalak, hogy nem beszéltük meg. Nem akarom, hogy tüske maradjon bármelyikünkben is. Nem akarok vámpír sem lenni, hogy rád zúditom a gondjaimat. De mi a megoldás?
Ülök a hintában és a szombatra gondolok. Tudom, hogy vagy nekem. Tudom, hogy sokat törődsz velem. De tudom azt is, hogy nem számíthatok rád mindig. Ezt meg kell értenem. El kell fogadnom.
Felhívsz este. Ennek a hívásnak óriási a jelentősége a számomra. Talán Te nem is tudod mekkora. Jó, hogy beszélünk, csak attól, hogy hallom a hangodat már megnyugszom. Már ettől jobb. Meghallgatsz. Reagálsz. Őszinte vagy. Köszönöm.

“Boldogságot teremt, ahogy a másik emberre nézel, mosolyogsz… ”
Ma délután ültél a padon, hajszálaid között megcsillantak a napsugarak, néztél rám a gyönyörű kék szemeiddel és mosolyogtál. Ez egy ilyen pillanat volt. Boldogságot teremtettél. Szeretlek, drága.

Péntek délután. Sok lecke. Tanulás. Zongora. Már ketten gyakorolnak. Dáviddal ülünk a hangszer előtt. Versikét mond, számol az ujján, repkednek a mollok, dúrok, ciszek, fiszek, aiszok, bék a szájából, koncentrál, gondolkozik, számol. Aztán leüt három billenytűt és boldog, sikerélménnyel fűszerezett mosollyal az arcán mondja, ez a D moll. Aztán egy másikat számol ki, újabb hármashangzat, az is gyönyörűen szól. Élvezi a tudását és használja. Büszkeséget érzek és elégedettséget. A kisfiam boldog.

Kálmi hazaér. Szúrkálódás. Kiszolgáltatottság. Pénz, hatalom. Feszültség. Indulok.
Autó, sírás. Elkeseredettség. Kinek szóljak, kit hívjak? Kinek sírjak? Kire zúdítsam…. Vezetek…abból a bizonyos ablakból fény szűrödik… továbbhaladok. Este, az utca fényei, forgalom, könnyek. Hová tartok? Nem akarok hazamenni. Visszafordulok.
Parkoló.. szembejövő autók fényszórói…ház….emelet….erkély…világosság. Jó a közeledben lenni. Csend, nyugalom, zene.
Nyílik az erkélyajtó. Két alak körvonalai…persze, hogy tudom, melyikük vagy Te. Hiszen ismerem minden mozdulatodat. Csak a mozdulataidat látom, egy fekete sziluettet. Szeretem azt a sötét alakot ott, a lámpa fényében. Az összefogott hajadat, a gyönyörű formáidat, a gesztusaidat. Volt idő, mikor én is ott voltam azon az erkélyen, melletted és beszélgettünk, amíg dohányoztál.
Csak pár percig láthatlak. Még maradok. Hogy a közelemben tudhassalak. Talán nem bánod. Hiszen nem is tudod, hogy itt vagyok, ilyen közel hozzád.

Ma a mániás depresszióról beszélgettünk meg a tudathasadásról. Bius viccelődött, hogy talán nem is létezel, csak én találtalak ki magamnak. Csak egy másik személyiségem vagy. Ezen elgondolkodtam. Lehetséges lenne ez? Aztán továbbmentem az elmélkedésben: ha Te csak egy vízió vagy, akkor ő, a “majdnem Te” is lehet, hogy az. Talán csak az én fejemben léteztek, igazából nem is vagytok valós személyek? Ha én tudathasadásban szenvedek, akkor hogyan fogom ezt kideríteni? Vajon megtudom egyszer, mi az igazság?
Valamelyik nap hintáztam a szokott helyen, amikor észrevettem, hogy a mellettem lévő hinta is mozog. Talán mindig mozgott, de nekem eddig nem tűnt fel. Azt gondoltam, hogy Te ülsz benne. A Te szellemed. Biának elmeséltem ezt és mondtam, hogy nem lehettél Te, ő azt mondta, hogy lehettél. Egy darabig csak néztem az üresen lengő hintát, aztán átültem oda. Hogy érezzelek. Azt gondoltam, hogy ha igaz, amit a filmekben láttam és tényleg vannak szellemek és ez tényleg Te vagy, akkor érezni foglak. De nem éreztem semmit. Talán csak képzelődtem. Talán csak egyszerű fizikai magyarázata van a hinta mozgásának. Én mégis azt szerettem volna hinni, hogy Te vagy ott velem.  Te voltál, Kedves?