Miért kapcsolom be a gépet éjfél előtt nem sokkal, amikor már aludnom kéne? Mert tudom, hogy nem menne az alvás, sok gondolat van a fejemben és még több érzés a lelkemben.
Sokat eszek mostanában. Persze, hogy édességet. Mindent, bármit, folyamatosan. Mindenkitől azt hallom, rossz kedvűnek tűnök, mázsás terheket cipelek, depresziós vagyok. Ezt látja rajtam a környezetem.
Hintázással, sok bringázással meg pörgős zenével próbálok felszínen maradni. De az energiatartalékaim elfogytak, utánpótlás nincs. Szükségem lenne egy dózisra, ami megadná a lökést ahhoz, hogy tovább tudjak lendülni ebből az állapotból. Csak egy csepp abból a nagy sűrűségű szupervegyületből, ami mindenre gyógyír és óriási energiabombaként robbanna bennem, szétáradna a testemben-lelkemben, fényt hozna a sötétségbe, erőt a megfáradt izmokba, új terveket, megoldásokat a fejemben sorakozó feladatokra, késztetést arra, hogy tovább induljak az úton, amin járok. Már régóta üldögélek egy szép kis kövön, de a feladatok egyre sürgetőbbek, menni kell. Várom azt a cseppnyi kis esszenciát, a varázsszert, ami szükséges a folytatáshoz. A lábaimat még rá tudom venni, hogy tovább vigyenek, de a fejemmel már nehezebben értek szót. Mivel motiváljam? Mi vár az út végén? Mi vár a következő saroknál? Miért menjek tovább? Kiért menjek tovább? Ha lenne ott valami, legalább egy délibáb, egy gondolat, egy álom…. de ehhez kell az a kis csepp. Egy kis csepp szeretet. Szükségem van egy icipici szeretetre.
Ma délután mentem a fiúkhoz, már csepelen jártam, amikor rámtört az érzés, hogy megállok, hívom az apjukat, hogy menjen haza hozzájuk, mert én innen már nem megyek tovább. Képtelen vagyok. Elfáradtam besokkaltam. Nem akarok már ingázni különböző lakások között, amiből egyik sem az otthonom. Aztán este olyan helyre “hazamenni” aludni, ahol nem az enyém tányér amiből eszek, a pohár, amiből iszok, a szék, amin ülök és az ágy amiben alszok. Ahol senki sem vár. Ahol nincsenek ott a gyerekeim.
Veled akarok lenni. Veled élni, veled lakni, enni, fürdeni, aludni. Egész nap Téged várlak, hogy láthassalak. Nézem az embereket a buszon, a megállóban, hátha meglátlak. Közben meg rettegek attól, hogy jönni fogsz és visszaadod az ajándékokat, amiket tőlem kaptál. Nem akarok utolsó találkozást. Nem akarok eltörölni mindent. Nem akarok befejezést. Nem akarom, hogy vége legyen. Újrakezdést szeretnék. Gyönyörű barna szempárban elmerülni, finom, puha testet érezni, a világ legkellemesebb hangját hallani, ölelni, csókolni minden nap, minden percben, amíg csak világ a világ. Hazamenni hozzád, az ágyadba bújni, együtt aludni. Nem lakásra van szükségem, csak egy kis helyre melletted. Egészen közel hozzád, a Te párnádon, a Te takaród alatt, a Te karjaidban. Ott van az én otthonom. Szeretnék hazamenni. Hozzád.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: