Megint este, megint sötét, megint kerékpározok. Az erkélyed mögül, a szobából fény szűrődik. Otthon vagy. Fel akarlak hívni, de nem lehet. Nem tudom, egyedül vagy -e. De ha igen, akkor sem jönnél le. Nem aakrsz velem beszélni. Nem akarsz engem. Szól a zene a fülemen. Fáradt vagyok, de tekerni jó. Az egyetlen jó dolog ebben a pillanatban. De a dal, amit hallgatok szomorú. Járnak a gondolataim. Potyognak a könnyeim. A következő szám, Brigi zenéje. Színezd újra, az életed, ha megfakulna. Úgy tűnik ez erőt ad, talán megnyugszom, talán minden rendben lesz. De nem. Most ez sem segít. Már annyi “rajzot” készítettem, az utolsó képen is sokat dolgoztam, nagyon sokat. Már olyan szépnek látszott, színes volt és megnyugtató, de a sors hirtelen kegyetlenséggel kitépte a lapot. Nem! Nem is kitépte, hanem egy vastag, sötét filccel elkezdte összefirkálnim besötétíteni a szép, élénk színeket. A szépen, aprólékosan felépített képet összemaszatolta. Már csak egy nagy káosz az egész. Egyre kevesebb a színes foltocska, már sötét szinte minden. Annyi munkám, annyi energiám volt benne. Már nincs erőm újat kezdeni. Még hányszor kezdjem újra?
“Soha semmi nem múlik el addig, amíg meg nem tanított minket arra, amit tudnunk kell.” Nem akarok több veszteséget. Elég volt. Nem akarok rossz híreket, újabb és újabb problémákat, feladatokat az élettől. Nyugalmat szeretnék. Békességet. Szeretetet. Simogatást. Ölelést. Jó szót. Biztonságot. Napsütést. Meleg otthont. Kacagó gyerekeket. Zeneszót. Csendet. Csak a levelek susogását az esti szélben. Nem akarok gondolatokat. Csak érezni akarok. Meleg testet magam mellett. Semmit sem akarok. Semmit. Nem gondolkozni. Csak létezni. Csakis létezni nyugalomban, békességben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: