mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Egy hete vasárnap kint álltam az erkélyen a negyedik emeleten és sírtam. Mögöttem a szobában játszottak a gyerekek. Bius takarított. Még csak délelőtt volt, de én már az estére gondoltam, amikor majd egyedül leszek. Ezen jól kiakadtam. Próbáltam túltenni magam ezen a rossz érzésen, de nem sikerült. Kerestem, kutattam valami pozitív után, amibe kapaszkodhatok és majd felderít, de nem ment. Néztem a magas fák ágait, leveleit, arra gondoltam, hogy a természet látványa, a napsütés, a lágy szellő majd segít és ettől jobb lesz. Ahogy láttam a szélben ringatózó ágakat, beugrott egy dallam, amit pár nappal korábban hallgattunk munka közben. Ez a dal. Erről Te jutottál eszembe. Mindenben téged látlak, de nem vagy itt. Nem leszel itt este sem, amikor majd egyedül leszek otthon. Erre gondoltam.
Kell keresnem valamit, ami bámikor, bármilyen körülmények között fel tud dobni. Hogy ne menjen a gyerekekkel töltött idő rovására a rossz hangulatom. Hogy tudjak rájuk figyelni. Meg a barátaimra. Hogy pozitív tudjak lenni, akkor is, ha magányosnak érzem magam. A jelenben kell élnem. Az itt és mostban megtalálni a szépet. Meg kell tanulnom átfordítani a negatív gondolatokat, érzéseket pozitívvá. Csak tudnám, hogyan kell…

Most egyedül vagyok. Próbálom hasznosan eltölteni a hétvégét. De igazából várok. Csak azt várom, hogy majd hívni fog ő, és talán találkozunk, talán átjön, vagy legalább beszélünk. Nem akarok egyedül lenni. Csak legyen itt a szobában, a közelemben. Mert ez jó érzéssel tölt el. Rád nem számítok. Te nem keresel, nem hívsz. Sosem. Este, mikor elbringáztam az ablakod alatt láttam, hogy sötét van. Biztos Ágizol. Nem tudok ennek örülni. Mert látlak, amikor a pláza emeletén ülsz mellettem könnyes szemekkel és boldogtalan vagy és szomorú és elkeseredett. Talán azóta már változott a helyzet. Csoda történt. Vannak csodák. Remélem, hogy így van és jól vagy. Most boldogan sétáltok a napfényben kézenfogva és azt érzed, hogy hozzá tartozol és szeret Téged. Nagyon remélem, hogy ezt érzed most, drága. Légy boldog! Szép napot!

Nálam kicsit magasabb. Karcsú. Csinos. Sportosan elegáns. Gyönyörű, okos szemei vannak. Középhosszú haja. Kontaktlencsét használ. Nagyon régi, sötétkeretes szemüvege van, amit csak otthon hord. Hosszú, vékony ujjai vannak. Szeret csokival meglepni. Bringával jár. Érzékeny, gyakran sír. Gyönyörű, amikor mosolyog. Szereti a fiúkat, közvetlen velük. Érdeklődik a spirituális dolgok iránt. Bízik bennem, az összes titkát megosztja velem. Sokszor megölel, megsimogat. Szereti az illatomat én is az övét. Közvetlen velem, nem bánja, ha egy tányérból eszünk, egy pohárból iszunk.  Szeret összebújva aludni. Pillanatok alatt álomba tud merülni.
Egy ember, aki majdnem olyan, mint Te. Miért sodort az élet mellém egy másik Hajnit? Aki nagyon hasonlít hozzád és állandóan rád emlékeztet? Itt van velem állandóan, egy majdnem Te és sokat kapok tőle, belőle, de számomra mégis elérhetetlen. Szeretem őt, kapaszkodnék belé, de nem lehet. Munkatárs és barátnő, de ennyi és nem több. Megvan a saját élete, amibe én már nem férek bele. Ez csak fokozza a hiányát. Vagy a Te hiányodat? Ő nem szeret. Nem úgy szeret. Így az én szeretetem nem sokat ér.
Mást szeret. Én meg Téged. Ha kölcsönös a szeretet, akkor hatványozódik az érzés. Megmutatja a sors, milyen lenne gyerekekkel, nővel élni együtt a hétköznapokban. Megmutatja, hogy lássam, mi az a mi hiányzik, mire van szükségem. Mert a dolgok nem történnek véletlenül. Ő a tükör, hogy lássam milyen vagyok én és ő az eszköz, hogy tudjam mire vágyom.
Ez bonyolult, összetett dogog. Nem tudom leírni. Sok minden történt, történik. Főleg vele de talán nem miatta. Talán azért, hogy én tanuljak belőle. Talán miattam kell neki ezeken átmennie. Lehetséges ez?

Olvasgattam ma is cikkeket. Lehet, hogy mégsem vagyok energiavámpír. “Csak” depressziós. Érdekes (már nem is mondom, hogy meglepő vagy véletlen), hogy éppen most ismertem meg egy embert, aki által el kellett gondolkozzam ezen. Hát tényleg igaz ez az egész, hogy minden okkal történik, hogy felsőbb hatalmak irányítják az életünket és feladataink vannak az életben? Annyi egybeesés, összetalálkozás, jel merül fel az életem során mostanában, hogy nem tudom a véletlennek betudni. Persze ezek gondolom korábban is megvoltak, csak nem vettem észre, vagy inkább nem akartam észrevenni.
Még mindig szeretlek. Még nem jött el a mi időnk. Várok. Mást nem tehetek. Tudod, mennyire szerettelek. Tudod milyen volt velem élni. Zsíroskenyeret vacsorázni. Közös ruhatárat használni. A szűk liftben utazni két bringával nagybevásárlás után. A konyhaablakból nézni együtt este az utca és a forgalom fényeit. Kiteregetni a ruhákat. Együtt tévézni és aludni. Az éjszaka csendjében egymás lélegzését hallgatni végtelen biztonságban, békében és nyugalomban. Mert nem voltunk egyedül. Ott voltunk egymásnak. Társak voltunk, boldogok és szerelmesek. Egy pár.

Miért kapcsolom be a gépet  éjfél előtt nem sokkal, amikor már aludnom kéne? Mert tudom, hogy nem menne az alvás, sok gondolat van a fejemben és még több érzés a lelkemben.
Sokat eszek mostanában. Persze, hogy édességet. Mindent, bármit, folyamatosan. Mindenkitől azt hallom, rossz kedvűnek tűnök, mázsás terheket cipelek, depresziós vagyok. Ezt látja rajtam a környezetem.
Hintázással, sok bringázással meg pörgős zenével próbálok felszínen maradni. De az energiatartalékaim elfogytak, utánpótlás nincs. Szükségem lenne egy dózisra, ami megadná a lökést ahhoz, hogy tovább tudjak lendülni ebből az állapotból. Csak egy csepp abból a nagy sűrűségű szupervegyületből, ami mindenre gyógyír és óriási energiabombaként robbanna bennem, szétáradna a testemben-lelkemben, fényt hozna a sötétségbe, erőt a megfáradt izmokba, új terveket, megoldásokat a fejemben sorakozó feladatokra, késztetést arra, hogy tovább induljak az úton, amin járok. Már régóta üldögélek egy szép kis kövön, de a feladatok egyre sürgetőbbek, menni kell. Várom azt a cseppnyi kis esszenciát, a varázsszert, ami szükséges a folytatáshoz. A lábaimat még rá tudom venni, hogy tovább vigyenek, de a fejemmel már nehezebben értek szót. Mivel motiváljam? Mi vár az út végén? Mi vár a következő saroknál? Miért menjek tovább? Kiért menjek tovább? Ha lenne ott valami, legalább egy délibáb, egy gondolat, egy álom…. de ehhez kell az a kis csepp. Egy kis csepp szeretet. Szükségem van egy icipici szeretetre.

Ma délután mentem a fiúkhoz, már csepelen jártam, amikor rámtört az érzés, hogy megállok, hívom az apjukat, hogy menjen haza hozzájuk, mert én innen már nem megyek tovább. Képtelen vagyok. Elfáradtam besokkaltam. Nem akarok már ingázni különböző lakások között, amiből egyik sem az otthonom. Aztán este olyan helyre “hazamenni” aludni, ahol nem az enyém tányér amiből eszek, a pohár, amiből iszok, a szék, amin ülök és az ágy amiben alszok. Ahol senki sem vár. Ahol nincsenek ott a gyerekeim.
Veled akarok lenni. Veled élni, veled lakni, enni, fürdeni, aludni. Egész nap Téged várlak, hogy láthassalak. Nézem az embereket a buszon, a megállóban, hátha meglátlak. Közben meg rettegek attól, hogy jönni fogsz és visszaadod az ajándékokat, amiket tőlem kaptál. Nem akarok utolsó találkozást. Nem akarok eltörölni mindent. Nem akarok befejezést. Nem akarom, hogy vége legyen. Újrakezdést szeretnék. Gyönyörű barna szempárban elmerülni, finom, puha testet érezni, a világ legkellemesebb hangját hallani, ölelni, csókolni minden nap, minden percben, amíg csak világ a világ. Hazamenni hozzád, az ágyadba bújni, együtt aludni. Nem lakásra van szükségem, csak egy kis helyre melletted. Egészen közel hozzád, a Te párnádon, a Te takaród alatt, a Te karjaidban. Ott van az én otthonom. Szeretnék hazamenni. Hozzád.

Csak két kis bögre. Két fehér bögre. A fiúk talán csak ennyit látnak. Egy aranyos szülinapi ajándék. De én többet látok bennük. Vagy inkább érzek… Meg sem kell kérdeznem, tudom kitől kapták. A kezembe veszem az egyiket. Kézzel festett felirat rajta. Dávid neve, ahogy ő becézi. Végigsimitom az ujjam a bordó festékcsíkok finom domborulatán. Szinte látom az ecsetet a kezében, ahogy készíti. A név mellett piros szivecske. Ujjlenyomatból készült. Az ő ujjának nyoma. Megérintem ott, ahol az ő keze is érintette. Igen, itt van a szeretet, érzem az ujjaimon keresztül. Finoman simogatom a kis szivet és érzem a melegséget, mintha a festék magába gyűjtötte volna azt szeretetet, amivel ő ezeket az ajándékokat készítette. Nagyon szereti a fiúkat.
A másik bögrét is megnézem. Ezen a felirat Ábi. Ugyanaz a festék, ugyanolyan szivecske. Ugyanaz a hatás. Sugárzik a szeretet. Találok még egy kis darabka papírt is, rajta egy Shakespeare idézet: “Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, S akit szeretünk, azt nem feledjük el.” Elolvasom kétszer, háromszor…sokszor.
Gyönyörű ajándékok. Ennél szebbet nem is kaphattak volna tőled a fiúk. Köszönöm, drága Brigi!

Ma volt a mélypont. Sírás, gyötrődés, szikrázó levegő, kínos hallgatások. A hetek, hónapok alatt felépített barátság egy pillanat alatt összomlott. Hogy ki a hibás, azt ne firtassuk. Nem számít. Túl vehemens voltam, ő meg túl érzékeny. A nulláról fényévekre távolodtunk egymástól. Talán még megmenthető, talán kibírjuk. Nagyon remélem. De meg kellett élnünk, hogy tanuljunk belőle. Egy újabb lecke, egy újabb feladat.
Azt hiszem eljött a perc, hogy új lapot kezdjek. Nézegettem eleget már az összefirkált eddigi képemet. Sötét, borús, zavaros. Újat kell kezdeni, újra kell kezdeni, nincs mese. Ki kell mászni a gödörből. Nem lesz könnyű. Soha nem az. Felmerültek újabb nehézségek.
Energiavámpír vagyok. Igazatok volt, kedves ismerőseim, akik ezt állítottátok. Sajnos igaz. “Menekülj az ilyen emberektől!” ezt olvasni a neten rólunk. Rólam, meg a többi vérszívóról. De hogy hogy legyen belőlem normális ember, arról egy sor sincs. Arról nem írnak. Ez elég nagy gáz, mert fogalmam sincs, hogyan tudnék ebből kigyógyulni. De majd megoldom. Első lecke: szeretni magamat, megtalálni a boldogságot, a belső békémet. Második lecke: pozitív gondolkodás. Jah. Hát nem lesz könnyű, 39 év után megváltozni. De nincs sok választásom, muszáj lesz, különben egyedül maradok. Mindenki elmenekül tőlem. Félnek. Tartanak tőlem. Nem bíznak bennem. Mintha egy szörnyeteg lennék.
Ma reggel nem akartam felkelni és munkába menni. Egyszerűen nem volt motivációm. A barátnőm egy jégtömb lett. Bezárkózott. Nagyon hiányzik. Szeretném, hogy visszatérjen hozzám. Nem tudom, hogy fog -e, akar -e. Nem kommunikál. Köszönöm neked Brigi, hogy Te hajlandó voltál beszélni “róla”, kiadtad magadból és utána jobb lett, könnyebb lett mindkettőnknek. Én legalábbis úgy éreztem, érzem. Köszönöm.
Bius teljesen letiltott. Talán véglegesen. Nem tudom. Majd az idő megmondja. Én még harcolok értünk, de egyedül kevés vagyok. Sirattam, gyászoltam őt, nem akarom elveszíteni.  Azt mondják a könny a szív jele, de a sok sírás csekély elmére vall. Fel kell állnom, mert ez nem visz előbbre egyikünket sem. Tenni kell valamit. Helyrehozni a helyrehozhatatlant. Ha sikerül örülünk, ha nem, akkor is örülünk. Annak, hogy szép volt, hogy megtörtént. Hogy voltunk egyszer barátok. Két kos, két kőfej, két jellem, egy hullámhosszon.
Hogy milyen lesz az új kép? Ki tudja? Majd kialakul. De már elkezdtem. Ma este. Napközben beszélgettem Biával. Segített. Rávilágított pár dologra. Okos lány. Bölcs.
Először is, hogy egy embertől akarok mindent megkapni. Igen, ez hiba. Túl sok vagyok egyetlen embernek. Kellenek a barátok. Nem szabad egyvalakire rátelepedni. A másik a saját magam lehúzása. Az állandó bizonytalanság, még abban is kételkedem, ami biztos. Mert bizalmatlan vagyok, nem is másokkal szemben, hanem magammal. Nem hiszem el, azt sem amit látok. Mert úgy érzem, képtelenség. Pozitívan kell gondolkodnom, vagy legalábbis pozitívabban. Itt van még az állandó megfelelni akarás mások felé. Mindenki azzal nyaggat, mi a helyzet a lakásvásárlással. Nincs semmi. Mert nem is foglalkozom ezzel. Leálltam, pihenek. Túl sok volt ez az év, az elmúlt 12 hónap. Képtelen vagyok most ezzel foglalkozni, szusszannom kell. Még a házeladás sem zajlott le teljesen, még ma is találkoztam a vevővel adminisztrációs dolgok miatt. Nincs még vége. Iskolakezdés van. Nincs lakcímem. A barátságom válságban. Nem tudok most lakást keresni. Egyszerűen nem tudok. Ülök órákon át a monitor előtt és nem megy. Csak a zene. Meg a csend hangja. Meg a gondolatok a fejemben.
Kell még egy kis idő. Most rajzolom a képet. Fel kell építeni az életemet újra. A nulláról. Egyedül. Közben szeretnék anya lenni, dolgozó, barát és nő. Ember.
Ma munka után beszélgettem Petivel. Aztán egy másik kollégámmal. Ettől jobb kedvem lett. Hazafelé repültem a bringán, mint  a múltkor. Énekeltem és szálltam. Aztán mikor már majdnem a kapuban voltam gondoltam egyet és továbbmentem. Eltekertem a játszótérre. Felültem a hintára. Üvöltött a zene, hajtottam a hintát jó magasra és behunytam a szemem és esett rám az eső. Másfél órát voltam ott. Nem kellett sietnem sehová. Csak magammal foglalkoztam, hogy feltöltődjek és holnap ne legyek vámpír. Nem akarok az lenni. Nem tudom sikerül -e változtatni, de megpróbálom. A játszótér után még bicikliztem egy kicsit, gyorsan, sok zenével. A megérintett levelekből merítettem erőt meg a levegőből, az esőcseppekből és az emlékekből. A sebességből, a hangos éneklésből a sötét éjszakában. Mert őrültnek kell lenni néha. Bolondnak, gyereknek.
Talán Biával vége. Azt hittük, azt akartuk, hogy örökké tartson, talán komolyan gondolta, amikor ezt mondta. De változott a helyzet, már más a fontos számára. Én már talán csak egy szép emlék vagyok. Vagy még annyi sem. Ha így van, akkor el kell hogy engedjem, őt is. Más barát után kell néznem. Csak ne kövessem el ugyanazokat a hibákat. Remélem, hogy ezt a leckét megtanultam. Remélem, hogy legközelebb jobb lesz. Remélem, hogy képes vagyok fejlődni, képes vagyok változni. Remélem, hogy lesz erőm hozzá. Másra nem számíthatok, csak saját magamra. Azt mondta nekem, hogy magamban kell a boldogságot megtalálni, hogy ne mástól tegyem függővé, senki kezébe ne adjak ekkora hatalmat. Nem könnyű a feladat. Az élet szívás. Folytonos küzdelem pár kellemes pillanatért. De akkor nagyot dobban a szív és örül a lélek és úgy érezzük, hogy megérte. Persze, hogy megéri. Különben már rég nem is lennénk.
Hát hallgassátok a jó zenét kedves barátaim! Csukjátok be a szemeteket és élvezzétek a pillanatot. Zárjatok ki mindent! Csak a zene legyen és Ti! Ha pedig vége, akkor kezdjétek előlről. Újra és újra, akárhányszor. Egészen addig, amíg azt nem érzitek, hogy rendben vagytok és menni fog a holnap is. Minden nap lehet jó nap. Tegyük hát azzá…
Szép napot!

Megint este, megint sötét, megint kerékpározok. Az erkélyed mögül, a szobából fény szűrődik. Otthon vagy. Fel akarlak hívni, de nem lehet. Nem tudom, egyedül vagy -e. De ha igen, akkor sem jönnél le. Nem aakrsz velem beszélni. Nem akarsz engem. Szól a zene a fülemen. Fáradt vagyok, de tekerni jó. Az egyetlen jó dolog ebben a pillanatban. De a dal, amit hallgatok szomorú. Járnak a gondolataim. Potyognak a könnyeim. A következő szám, Brigi zenéje. Színezd újra, az életed, ha megfakulna. Úgy tűnik ez erőt ad, talán megnyugszom, talán minden rendben lesz. De nem. Most ez sem segít. Már annyi “rajzot” készítettem, az utolsó képen is sokat dolgoztam, nagyon sokat. Már olyan szépnek látszott, színes volt és megnyugtató, de a sors hirtelen kegyetlenséggel kitépte a lapot. Nem! Nem is kitépte, hanem egy vastag, sötét filccel elkezdte összefirkálnim besötétíteni a szép, élénk színeket. A szépen, aprólékosan felépített képet összemaszatolta. Már csak egy nagy káosz az egész. Egyre kevesebb a színes foltocska, már sötét szinte minden. Annyi munkám, annyi energiám volt benne. Már nincs erőm újat kezdeni. Még hányszor kezdjem újra?

“Soha semmi nem múlik el addig, amíg meg nem tanított minket arra, amit tudnunk kell.” Nem akarok több veszteséget. Elég volt. Nem akarok rossz híreket, újabb és újabb problémákat, feladatokat az élettől. Nyugalmat szeretnék. Békességet. Szeretetet. Simogatást. Ölelést. Jó szót. Biztonságot. Napsütést. Meleg otthont. Kacagó gyerekeket. Zeneszót. Csendet. Csak a levelek susogását az esti  szélben. Nem akarok gondolatokat. Csak érezni akarok.  Meleg testet magam mellett. Semmit sem akarok. Semmit. Nem gondolkozni. Csak létezni. Csakis létezni nyugalomban, békességben.