Ma délután nagyon el voltam keseredve. Megint úrrá lett rajtam a magányosság érzése. Hiába voltak itt a gyerekek velem, ők ebben a helyzetben nem sokat jelentenek. Szavak kellenének, meg ölelő karok. Hogy valaki megöleljen és magához szorítson és ne engedjen el jó sokáig. Erő, energia, megnyugvás kell. Ezt a gyerekektől nem kaphatom meg. Csak csináltam az ebédet és ők ott ültek velem szemben és csak egy hajszál választott el a sírástól. Nagyon rossz volt. Te voltál az első, akire gondoltam, hogy felhívlak, hogy beszéljünk. De Téged nem hívhatlak. Aztán jött Brigi, vele jó lett volna beszélni, de ő úgysem veszi fel a telefont és különben is megvan a saját gondja. Kimentem és Biát hívtam. Ő elérhető. Mindig. Rögtön tudta, hogy baj van, hisz elég jól ismer már és mivel majdnem olyan, mint én, nem kell neki sokat magyarázkodni. Csak beszélgettünk. Mindenről. Nem akart lerázni, nem sietett, nem hagyott magamra. Velem volt. Nem lett jobb a hangulatom, de könnyebb volt így. Hálás vagyok neki. Ő jó barátnő. Brigi is az, ő is tudna segíteni és tudom, hogy szeretne is, csak őt nehéz elérni. Csak egy rövid beszélgetés telefonon egy jóbaráttal, akinek fontos vagyok és máris jobb lett. Elég volt ahhoz, hogy ne sírjak a fiúk előtt és kibírjam ezt a napot is.
Miután letettük, megint Te jutottál eszembe. Szomorú vagy, rosszkedvű, egyedül vagy. Te kit hívsz fel, drága? Kihez fordulsz segítségért? Senkit. Egyedül vagy. És ez nagyon nem jó így.
Később beszéltem a húgommal is, mesélte, hogy a kolleganőjénél aludt. Együtt aludtak, összebújva. Jó volt, élvezte. Természetes volt. Te mikor aludtál utoljára bárkivel is, aki hozzádbújt és átölelt, cica? Vagy legalább megölelt és megsimogatta az arcod, vagy a hajad? Mikor volt ilyen? Emlékszel még rá?
Annyira jó érezni a másik illatát, hozzásimulni a hátához, vagy csak fogni a kezét. Minden nap így akarok aludni. De szinte soha nem történik így. Csak nagyon-nagyon ritkán. Aztán a következő napok mindig elviselhetetlenebbek. Tudod, hogy milyen vagyok. Napi száz ölelésre és érintésre van szükségem. Mert ez tart életben. Enélkül csak vagyok. Te is ilyen vagy. Tudom, hogy neked is ugyanúgy hiányzik, mint nekem. De nem engedted, hogy megöleljelek. Nem is értem, hogy miért.
Mitől félsz? Hiszen én vagyok az, tudod. A lelkitársad. A barátod. Az ember, akinek fontos vagy, aki szeret, aki segíteni akar. Miért nem fogadod el? Mi történik veled?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: