Hát eljött az idő. Az utolsó nap. Útközben egy kutya és egy macskatetemet látok. Sok a munka, teljes gőzzel dolgozok, igyekszem csak arra figyelni. Ma nem beszélgetek. Csak dolgozok. Akármennyire is ügyelek rá, időnként elkalandoznak a gondolataim a munkáról. Arra gondolok mi lesz este. Sokszor ránézek az órára, számolom vissza a perceket. A sírás kerülget. Próbálok erős maradni, elfojtom, nem hagyom, hogy kitörjön belőlem. Tudom, ha csak egy pillanatra elgyengülök, már nincs megállás. Össze fogok omlani, magával ragad a negatív gondolatok áradata, a kétségbeesés. Ezt nem akarom. Ahogy közeleg a délután, egyre nehezebb. Bárcsak megállna az idő. Még mindig agyalok, milyen más megoldás lehetne. De nincsenek alternatívák. Az idő fogaskerekei pedig csak forognak. El kell indulnom.
Kevin az ajtóban fekszik, mikor megérkezek. Örül nekem, mint mindig. Sokáig tartott az út, nincs már sok időnk. Leülök mellé, simogatom. Fekve ugat. Felkel, szeretne enni. Az utolsó vacsora. Mintha minden rendben lenne. Ő nem tudja mi vár rá.
Evés után bóklászik a fűben, botot talál, rágcsálni kezdi. Úristen, mit teszek? Mire készülök? Hiszen még játszani is van kedve…
Hívom hátra a kertbe, nem akar jönni. Maradunk elől. Lefekszik, mellette ülök. Szörnyetegnek érzem magam.
Autó zaját hallom közeledni. Összeszorul a szívem, ez az állatorvos lesz.
Először nyugtató injekciót kap, nem tud sokáig talpon maradni…. aztán jön a következő ampulla…pár perc az egész…fekszik az oldalán, nyugtatom, simogatom, beszélek hozzá. A kezemet az orrára teszem. De már nincs itt. Elment.
A doki távozik. Csak sírok, ráborulva, a bundájába kapaszkodva. A bocsánatáért esedezem. Kérlek, ne haragudj rám, Kevin.
Nagyon sajnálom.
Ülök, simogatom, sírok. Aztán megnyugszom. Aztán pár perc és kezdődik előlről. Megy az idő, gyorsan sötét lesz. Még nincs kész a sírja. Ki kell mennem ásni. Lepedőt hozok, próbálom rátenni. Ahogy megemelem a fejét, szembesülök vele, hogy már nem él, addig olyan volt, mintha csak aludna. Nagyon nehéz, mert minden egyes megmozdítás a halált sötét és félelmetes képét mutatja.
Elhatároztam, hogy csak végső esetben kérek segítséget, ezért próbálom megemelni a lepedő négy sarkát összefogva, de nem tudom, egyszerűen nincs elég erőm hozzá és az élettelen testének látványa csak még jobban elgyengít.
Kimegyek ásni az erdőbe. Rossz otthagyni őt egyedül az udvaron. De mennem kell. Muszáj. A gödör sokkal kisebb, mint amilyennek gondoltam 2 nappal azelőtt a sötétben, amikor ástam. Üzenetet kapok a telefonra, Bius írt, hogy ha úgy érzem hívjam fel. Pár percet beszélünk. Aztán anyut is hívom. Elkezdek ásni, lassan haladok. Már 8 óra körül van és tudom, hogy még órákig eltart, mire elég mély lesz. Kevint sem tudom kihozni egyedül. Mégis úgy érzem, az én dolgom ezt elrendezni. De látom, hogy nem haladok, nem fog menni. Hívom Brigit.
Próbálok ásni, eltelik egy csomó idő, de még mindig messze a vége….
9 óra, már nem vagyok egyedül, ketten megyünk ki az erdőbe. Ő ás. Nem hagyja, hogy leváltsam. Rendíthetetlenül és fáradhatatlanul ás. Beszélgetünk. Már nagyon sötét van. De vele nem félek. Most nincsenek szellemek sem. Már elég mély a gödör, de nem akarom hogy végezzünk, nem akarok visszamenni Kevinért, nem akarom eltemetni a föld alá. Visszamegyünk a házhoz, leülök Kevin mellé, ráteszem a kezem, simogatom. Szeretném az emlékezetembe vésni az érzést, hogy fel tudjam majd idézni….
Ott állunk a sír mellett, Kevin fekszik a lepedőn. Sötét van. Itt a perc….
Már csak ő lapátol, én csak próbálok világítani és nézem. Amikor készen vagyunk leülünk a homokba. Csak ülünk ott egymás mellett a sötét éjszakában. Csak a csillagok fénye látszik, meg a fűben világító apró, zöld fénylő pontocskák.
Éjfél körül jár már az idő, mikor bemegyünk. Még nem hagy magamra, tea mellett beszélgetünk. Mindenről. Mert vele lehet mindenről.
Ha egyedül lettem volna, sokkal de sokkal nehezebb lett volna minden. A démonok, a sötétség, a fáradtság, a kimerültség, félelem, a bűntudat, a halál közelsége, a bánat és a szomorúság legyőzött volna. De Te velem voltál, Drága Brigi! Köszönöm, hogy ott voltál, hogy segítettél, hogy erőt adtál, hogy vígasztaltál, hogy megnyugtattál, hogy velem voltál a bajban, hogy kitartottál és nem hagytál magamra. Köszönöm, hogy számíthattam rád. Nagyon sokat jelentett, hogy ott ültél mellettem és szóval tartottál és elterelted a figyelmemet és nem hagytad, hogy gondolkozzak. Hálás vagyok, hogy ilyen sokáig maradtál, a jelenléted nagyon sokat jelentett a számomra. Nélküled egy ez félelmetes, rossz emlék maradt volna, de így arra fogok emlékezni, hogy ott ülünk együtt a homokban és nézzük a csillagokat, kezemmel érzem a friss hant hűvös nyirkosságát és beszélgetünk és olyan nyugodt minden. Nincsenek szellemek, árnyak, hangok, kétségbeesés és pánik. Mert Te nagyon erős vagy, de közben végtelenül kedves és együttérző és még ebben a helyzetben is pozitív tudtál maradni és tartottad bennem a lelket. Mindent köszönök és nagyon szeretlek.
Édes Kevin, nyugodj békében.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: