Éppen reluxát fűztem tegnap délelőtt, már nem is tudom, milyen zene szólt, amikor átfutott rajtam a gondolat, hogy tulajdonképpen ezzel töltöm szinte az egész életemet. Csak dolgozok. Reggeltől estig, hétköznap és hétvégén. Ettől rossz hangulatom lett. Aztán becsúszott egy hiba, figyelmetlen voltam. Egy kis apróság, ami miatt keletkezett 10-15 percnyi pluszmunkám. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Kiborultam. Sírni tudtam volna. Persze nem az elrontott munka miatt, az csak a katalizátorként hatott a feszültségtől kirobbanni készülő lelkiállapotomra. A bizonytalanság, a monotonitás, a változástól való félelem és a fáradtság lehetett az oka. Leültem és csak bámultam kifelé az ablakon. Feszült voltam, kedvem lett volna törni-zúzni. Arra gondoltam, beszélnem kéne valakivel. Akkor írtam Neked.
Ma én is sokáig dolgoztam. Gondoltam rád, hátha Te is még bent vagy. Anyuhoz jöttem, a forgatókönyv szerint ment minden: köki, felüljáró, peronok, emberek, emlékek. Ahogy eszembe jutottál, elkezdtem gondolkodni a múlton, a kezdetek kezdtetén, amikor megismerkedtünk és a fiúk még nagyon kicsik voltak. Folyton azt mondogattam neked, hogy nagyon kevés időm jut bármi másra a gyerekeken kívül. Szerettem volna, hogy tudd, mire számíthatsz. Te olyan fiatal voltál és azt gondoltam, hogy Te biztosan élni akasz, bulizni, nem két kicsit pátyolgatni és a fáradt, nyűgös anyjukat elviselni. De Te soha, egyetlen pillanatig sem érezted/éreztetted azt, hogy neked ez a helyzet terhes lenne. Az életünk részese lettél. Hálás vagyok a rengeteg szeretetért, türelemért, törődésért és gondoskodásért, amit adtál nekünk. Tökéletes társ voltál, mint szülő és mint életem párja.
Nem tudom, milyen vagy most. Nem hiszem, hogy nagyon más lettél. Talán kívülről úgy tűnhet, hogy megváltoztál, de legbelül ugyanaz az érzékeny, szeretetre éhes lány vagy, akit én jól ismerek. Hiába próbálsz mindenféle leplekbe burkolózni, a szeretettel teli kis szíved ott van mélyen benned és arra vár, hogy a benne rejlő rengeteg érzést rázúdíthassa valakire, aki megérti és megérzi. Akinek olyasfajta szeretetre van szüksége, amit Te tudsz adni. Aki képes befogadni a Te szeretetedet.
Lassan 2 éve már, hogy összepakoltam és eljöttem Tőled. Sokminden történt azóta. Sokminden megváltozott. De az emlékek megmaradtak. És még valami…. az érzések. Még mindig él bennem az érzés, hogy mennyire szerettél. Még mindig jó visszagondolni arra, hogy milyen jó az, amikor Te szeretsz. Még mindig nem tudok szabadulni ettől az érzéstől, mert olyan mélyen belémégett. Ennyi idő elteltével már túl kéne tudnom lépni. De nem vagyok rá képes. Miattad nem. Mert annyira nagy és fontos dolgot adtál, amit nem lehet csak úgy kitörölni. Tudod, néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lesz velem nélküled. Mi lesz ha már soha többé nem leszel nekem. Elképzelek más embereket, akit szerethetnék, akivel talán jó lenne, de akkor mindig megjelensz lelki szemeim előtt és úgy érzem, hogy képtelen lennék mást szeretni, nekem csak Te kellesz. Talán csak az elmém játéka, téves képzetek, ragaszodás valami megszokotthoz, ami jó volt. Talán csak a tudatom és a szívem viccelődése velem. Talán csak hiba a rendszerben, hogy az idő múlásával nem változik semmi, hogy azt gondolom, hogy még mindig Téged szeretlek és azt hiszem, hogy nem történhetne a világon annál jobb dolog velem, mint hogy mélyen a szemedbe nézve, őszintén kimondhassam azt a gyönyörű szót, és Te is kimond és akkor gyengéden megcsókolnálak, és úgy érezném, hogy elborít mindent a boldogság és az elégedettség mámorító érzése. Talán csak tévedés az egész. Nem igazi és nem valóságos érzés. Már 2 éve áltatom magam azzal, hogy még mindig szeretlek. Ez vajon lehetséges? Van ilyen? Te mit gondolsz, drága?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: