mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Hajnali 2kor felébredtem és már nem is tudtam visszaaludni. 3ig próbálkoztam aztán feladtam és felkeltem. 5 körül ültem az ablak előtt és néztem a kertet és a szomszéd házat. Már nem sokáig fogom látni… Még 2,5 hét…
Már fél 7 van. Ülök a buszon, megyek dolgozni. Bia is ott lesz és ez jó. Délután megyünk lakásokat nézni. Ez nem annyira jó, de Brigi is jön, így rendben lesz. Aztán együtt jövünk haza, ez is jó. Talán ott alszik nálunk, az nagyon jó lenne. Azt gondolja zavar, vagy hogy miatta nem fogok pihenni. De ez nem igaz. Látod, Brigi, ha nem vagy itt akkor sem alszom. Olyan sokat adsz, nekem mindenképpen megéri.
Ki tudja, mit tartogat még a mai nap a számomra, a számodra, mindenki számára. Itt ez a sok ember, senki nem tudhatja, hogyan ér majd véget a napja. Csak remélhetjük a legjobbakat, vagy kívánhatjuk, hogy nem történik semmi rossz.
Legyen szép a napod!

Nem mondtam nemet, amikor ma este Ábi felvetette, hogy menjünk ki bringázni. Pedig nem sok kedvem volt hozzá, inkább siettem volna be a házba, a fárasztó és hosszú hétfő után, hogy mielőbb vacsorázzunk és vége legyen a napnak. Mikor megláttam az első fekete pöttyöket Ábi fehér pólóján, mert keresztülhajtott biciklivel a pocsolyán, automatikusan rászóltam: Ne tedd! Koszos lesz a ruhád! De a következő pillanatban bevillant a múlkori kép, a kisfiúval a megállóban és kedves barátnőmmel folytatott beszélgetésünk. Nem akarok ilyen lenni. Azon aggodalmaskodó anya, hogy piszkos lesz a gyerek ruhája. Hiszen mit számít. Javítottam a mondandómat: na jól van, csak óvatosan menj! Azután találtunk egy óriási tócsát, először csak óvatosan biciklizgettünk keresztül rajta. Aztán gondoltam egyet….megkérdeztem a fiúkat, nem lenne -e kedvük kipróbálni, milyen lehet, átszaladni rajta. Ábi rögtön benne volt, Dávid még kicsit húzódzkodott. Ő fegyelmezettebb, anyja fia… Bíztattam, zoknit le, aztán rajta, próbáld ki! Először csak néztem, hogy rohangálnak oda-vissza a vízben, aztán egyszercsak Ábi megkérdezte: anya, nem akarod Te is kipróbálni? Gondoltam, miért is ne. Azt hiszem itt az idő, hogy kicsit oldjak a gátlásaimon és a jólneveltségemen. Úgyhogy a zoknimat zsebrevágtam aztán uccu neki, hajrá! Pár perc múlva már mezítláb rohangáltunk és pacsáltunk a vízben mindhárman. A nadrágunk csurom vizes lett, de nem bántuk. A mellettünk játszó kislányok is kedvet kaptak a mókához, rollert, görkorit levették és ők is csatlakoztak hozzánk. Később a kisfiával arra kerékpározó apuka is megkérdezte gyermekét, nem gázolnak -e keresztül ők is a nagy tócsán.
Nem mondom, hogy önfeledten boldog voltam és feldobta a hangulatomat ez a kis játék, van még mit fejlődnöm. De mindenképpen kellemes volt az élmény. Jó volt a langyos vízben szaladgálni a fiúkkal. Jó volt látni a boldogságot az arcukon, jó volt kicsit gyereknek lenni és a legfontosabb, hogy közös volt az élmény, végre egy kicsit igazán velük voltam, ha csak pár percig is.
Köszönöm Neked drága Brigi és neked is köszönöm idegen anyuka. De a legnagyobb köszönet a kisfiúnak jár, aki megmutatta nekem, milyen az, amikor egy gyermek igazán boldog.

Hát eljött az idő. Az utolsó nap. Útközben egy kutya és egy macskatetemet látok. Sok a munka, teljes gőzzel dolgozok, igyekszem csak arra figyelni. Ma nem beszélgetek. Csak dolgozok. Akármennyire is ügyelek rá, időnként elkalandoznak a gondolataim a munkáról. Arra gondolok mi lesz este. Sokszor ránézek az órára, számolom vissza a perceket. A sírás kerülget. Próbálok erős maradni, elfojtom, nem hagyom, hogy kitörjön belőlem. Tudom, ha csak egy pillanatra elgyengülök, már nincs megállás. Össze fogok omlani, magával ragad a negatív gondolatok áradata, a kétségbeesés. Ezt nem akarom. Ahogy közeleg a délután, egyre nehezebb. Bárcsak megállna az idő. Még mindig agyalok, milyen más megoldás lehetne. De nincsenek alternatívák. Az idő fogaskerekei pedig csak forognak. El kell indulnom.
Kevin az ajtóban fekszik, mikor megérkezek. Örül nekem, mint mindig. Sokáig tartott az út, nincs már sok időnk. Leülök mellé, simogatom. Fekve ugat. Felkel, szeretne enni. Az utolsó vacsora. Mintha minden rendben lenne. Ő nem tudja mi vár rá.
Evés után bóklászik a fűben, botot talál, rágcsálni kezdi. Úristen, mit teszek? Mire készülök? Hiszen még játszani is van kedve…
Hívom hátra a kertbe, nem akar jönni. Maradunk elől. Lefekszik, mellette ülök. Szörnyetegnek érzem magam.
Autó zaját hallom közeledni. Összeszorul a szívem, ez az állatorvos lesz.
Először nyugtató injekciót kap, nem tud sokáig talpon maradni…. aztán jön a következő ampulla…pár perc az egész…fekszik az oldalán, nyugtatom, simogatom, beszélek hozzá. A kezemet az orrára teszem. De már nincs itt. Elment.
A doki távozik. Csak sírok, ráborulva, a bundájába kapaszkodva. A bocsánatáért esedezem. Kérlek, ne haragudj rám, Kevin.
Nagyon sajnálom.
Ülök, simogatom, sírok. Aztán megnyugszom. Aztán pár perc és kezdődik előlről. Megy az idő, gyorsan sötét lesz. Még nincs kész a sírja. Ki kell mennem ásni. Lepedőt hozok, próbálom rátenni. Ahogy megemelem a fejét, szembesülök vele, hogy már nem él, addig olyan volt, mintha csak aludna. Nagyon nehéz, mert minden egyes megmozdítás a halált sötét és félelmetes képét mutatja.
Elhatároztam, hogy csak végső esetben kérek segítséget, ezért próbálom megemelni a lepedő négy sarkát összefogva, de nem tudom, egyszerűen nincs elég erőm hozzá és az élettelen testének látványa csak még jobban elgyengít.
Kimegyek ásni az erdőbe. Rossz otthagyni őt egyedül az udvaron. De mennem kell. Muszáj. A gödör sokkal kisebb, mint amilyennek gondoltam 2 nappal azelőtt a sötétben, amikor ástam. Üzenetet kapok a telefonra, Bius írt, hogy ha úgy érzem hívjam fel. Pár percet beszélünk. Aztán anyut is hívom. Elkezdek ásni, lassan haladok. Már 8 óra körül van és tudom, hogy még órákig eltart, mire elég mély lesz. Kevint sem tudom kihozni egyedül. Mégis úgy érzem, az én dolgom ezt elrendezni. De látom, hogy nem haladok, nem fog menni. Hívom Brigit.
Próbálok ásni, eltelik egy csomó idő, de még mindig messze a vége….
9 óra, már nem vagyok egyedül, ketten megyünk ki az erdőbe. Ő ás. Nem hagyja, hogy leváltsam. Rendíthetetlenül és fáradhatatlanul ás. Beszélgetünk.  Már nagyon sötét van. De vele nem félek. Most nincsenek szellemek sem. Már elég mély a gödör, de nem akarom hogy végezzünk, nem akarok visszamenni Kevinért, nem akarom eltemetni a föld alá. Visszamegyünk a házhoz, leülök Kevin mellé, ráteszem a kezem, simogatom. Szeretném az emlékezetembe vésni az érzést, hogy fel tudjam majd idézni….
Ott állunk a sír mellett, Kevin fekszik a lepedőn. Sötét van. Itt a perc….
Már csak ő lapátol, én csak próbálok világítani és nézem. Amikor készen vagyunk leülünk a homokba. Csak ülünk ott egymás mellett a sötét éjszakában. Csak a csillagok fénye látszik, meg a fűben világító apró, zöld fénylő pontocskák.
Éjfél körül jár már az idő, mikor bemegyünk. Még nem hagy magamra, tea mellett beszélgetünk. Mindenről. Mert vele lehet mindenről.
Ha egyedül lettem volna, sokkal de sokkal nehezebb lett volna minden. A démonok, a sötétség, a fáradtság, a kimerültség,  félelem, a bűntudat, a halál közelsége, a bánat és a szomorúság legyőzött volna. De Te velem voltál, Drága Brigi! Köszönöm, hogy ott voltál, hogy segítettél, hogy erőt adtál, hogy vígasztaltál, hogy megnyugtattál, hogy velem voltál a bajban, hogy kitartottál és nem hagytál magamra. Köszönöm, hogy számíthattam rád. Nagyon sokat jelentett, hogy ott ültél mellettem és szóval tartottál és elterelted a figyelmemet és nem hagytad, hogy gondolkozzak.  Hálás vagyok, hogy ilyen sokáig maradtál, a jelenléted nagyon sokat jelentett a számomra. Nélküled egy ez félelmetes, rossz emlék maradt volna, de így arra fogok emlékezni, hogy ott ülünk együtt a homokban és nézzük a csillagokat, kezemmel érzem a friss hant hűvös nyirkosságát és beszélgetünk és olyan nyugodt minden. Nincsenek szellemek, árnyak, hangok, kétségbeesés és pánik. Mert Te nagyon erős vagy, de közben végtelenül kedves és együttérző és még ebben a helyzetben is pozitív tudtál maradni és tartottad bennem a lelket. Mindent köszönök és nagyon szeretlek.

Édes Kevin, nyugodj békében.

Amikor jöttem ma haza a repülőtérről, az jutott eszembe, hogy elmegyek hozzád. Megállok a kocsival a ház előtt és várok. Ahogy máskor is. Hátha kijössz cigizni és akkor láthatlak. Hátha egyedül vagy. Hátha lejössz. Hátha felmehetek. Hátha megölelhetlek. Amikor elképzeltem ezt vezetés közben, megint olyan furán kezdtem magam érezni, mint ahogy szoktam, amikor a közelemben vagy. Ugye tudod, mire gondolok? Még mindig hatással vagy rám. Pedig igyekszem higgadt maradni és minél kevesebbet gondolni rád. De úgy látszik, még nem gyógyultam ki belőled. Hehe. Milyen finoman fogalmaztam. Őszintén szólva iszonyúan szenvedek. Úgy is mondhatnám, hogy k*rvára.
Fél pohár bor (kb. 1,5 dl) és fényév távolság. Melegem van. Igen, így kezdődik. Fel fogok pörögni, és melegem lesz. Eddig már máskor is eljutottam.
Az a baj, hogy nagyon nem ízlik. Utálom a bort. Kólával kevertem, így meg tudom inni. De most nem is érdekel, hogy milyen. Csak hasson. Csak ártson.
Emlékszel, amikor egyszer buliba mentünk és előtte felmentünk Melindához és ott volt Móni nevű barátnője is. Ott ittunk boroskólát. Vagy én nem is ittam? Mindegy, elmentünk a buliba. A sok leszbi közé. Ott szabad volt a csók 🙂 Meg más is. Beálltunk abba a sötét kis helyiségbe, egy másik pár mellé. Aztán egymásnak estünk. Én, a kétgyermekes anya, az éjszakában, egy kis bor után, egy ösztrobulin a bugyidban. Hát, jól titkolom, hogy milyen is vagyok valójában, igaz? De Te ismersz. Te tudod. Ott kettesével jártak pisilni a lányok…
Most ezt hallgatom… jól lehetne rá táncolni…. meg mást is…
Tudod, Peti az ölelgetéseivel előhozta belőlem a rég elrejtett és már-már feledésbe veszett emlékeket arról, hogy milyen az, ha megérintenek. Pillanatok alatt előjött minden és tisztán emlékszem az érzésre és most nagyon hiányzik. De még csak beszélni sem tudok erről senkivel. Kinek mondjam? A pasiknak? Lacinak vagy Petinek? Laci azt mondaná, hogy  ő szívesen segít rajtam. A húgommal nem tudok beszélni. Brigi? Hát őt inkább ki kéne hagyni ebből. Ő még mindig be van zárkózva. Én meg túlságosan is nyitott vagyok, asszem. Néha talán már sok is. Igaz, drága Brigi? Tudod mennyire szeretlek, ne foglalkozz vele, miket írok itt össze. Majd holnapra kiheverem vagy megbánom. De kitörölni nem fogom, mert ez is én vagyok. Vagy lehet, hogy ez vagyok igazán én? Mégiscsak képes lennék beugrani abba a bizonyos pocsolyába?
Szóval, Brigit nem fogom ilyesmivel traktálni, de Téged lehet, mert neked mindent elmondhatok. Te igazán mindent tudsz rólam. Te ismersz a világon a legjobban. Vagy Te sem ismersz? Ha Te nem ismersz, akkor senki.
Peti megmaszírozta a hátamat, vállamat és olyan érdekes volt az érzés, mintha elfelejtkeztem volna arról, hogy van testem, hogy tudok érezni, hogy jó az érintés. Nagyon jó volt, jól esett és most már akarok még ilyet, sok ilyet. De nem tőle. Finom illatú, finom kezű, érzéki érintéseket akarok. Ilyet csakis nő tud adni.  Mert pasi nem tud úgy simogatni. Egy pasi illata soha nem lesz olyan kellemes, mint egy lányé. Egy srác haja nem lesz soha olyan finom tapintású és bőre soha nem olyan sima, mint egy nőnek.

Képzeld, van egy új “barátnőm”. Vagy inkább bizalmasom. Bius, a kolleganőm. Jól kijövök vele, sokmindent megbeszélünk. Neki is elég zűrös az élete, sőt az enyém egész rendezettnek és nyugodtnak mondható az övéhez képest. Szeretek vele dolgozni. Meg beszélgetni. De Brigi a favorit, ezt ne áruld el neki. Mondjuk nincs értelme hasonlítgatni, mert mások. Meg Bia még új, annyira nem ismerem.  Brigiben sokkal jobban bízom. Ő komolyabb, felnőttebb, pedig kb. egyidősek. Bia kicsit olyan lázadó típus, Brigi más.

Tegnap megnéztelek Lili képein, az esküvői képen, ahol puszit ad neked. De a kedvenc képeim rólad, amikor Nórikával vagy, az öledben ül, meg amikor a kiskutyát tartod a kezedben és mosolyogsz. Nagyon sajnálom, hogy az a kép nincs meg nekem, amin együtt vagyunk, Lili buliján készült. Tudod, melyikre gondolok? Azon olyan szépek vagyunk és boldogok.

Másfél pohár és mindjárt lefordulok a székről. Olyan fáradtnak érzem magam. mindjárt kipukkadok, annyi folyadékot ittam. Miért nem lehet mondjuk banánturmixtól berúgni, abból képes vagyok meginni egyszerre fél litert is…. Öntsem abba a bort? 🙂

Visszakanyarodva a korábbi gondolatomhoz…. szóval gondoltam meglátogatlak. De aztán nem mentem, mert azt gondoltam, hogy vasárnap lévén biztosan Ágizol. Így hazajöttem. De lehet, hogy egyedül vagy? Te nézegeted 2 óránként, hogy írtam -e? Inkább hívj fel, írj emailt, cseteljünk vagy gyere el! Vezetni már nem tudok ma, de bringázni igen. Valamelyik este anyunál aludtam, ők a telken voltak és annyira egyedül voltam, arra gondoltam, ha most felhívnál (éjfél körül volt már és csak forgolódtam, nem tudtam aludni) akkor képes lennék eltekerni hozzád, csak hogy összebújva aludhassunk. De nem hívtál, fent voltam 2-ig. Ha szeretnéd, találkozhatunk, talán a levegőn kerékpározás közben felébredek és nem csak aludni leszek képes, hanem másra is… 😀 Fúúúj, olyan vagyok, mint egy pasi. Egy kiéhezett pasi. Mert az is vagyok. Egy kiéhezett nő. Egy félrészeg kiéhezett nő. Na? Nem keltettem fel az érdeklődésedet?

Meleg van. Ezt a napot is elcsesztem. Nem csináltam semmi hasznosat. De majd holnap. Minden nap jó nap! Igaz? A doki megtanította nekünk. A jó öreg doki, aki megmondta, hogy egyedül lenni nagyon nehéz és milyen igaza volt. Minden nap új nap és minden nap új remény. Ezt is mondta. Talán a holnap lesz az én napom, amikor nem leszek már egyedül. A hit, a remény és a szeretet még itt vannak bennem. Vigyázok rájuk, nagyon.

Na nem látogatsz meg? Mi baj lehet? Laci mindig ezt szokta mondani 🙂 Brigi? Te sem? Megnézünk egy filmet. Mondjuk a Croods-t 3d-ben. Jókat nevetünk rajta. Eszünk chipset. Segítesz meginni a bort. Aztán lefektetsz és betakargatsz. Én meg betartom az ígéretemet. Senki sem akarja velem tölteni az estét? Meg az éjszakát 🙂 Gyerünk lányok! Buli van 🙂

A zene…

“Egy ölelésnek hatalmas értéke van. Segít abban, hogy szavak nélkül tudasd a másikkal mit érzel iránta. Ha rossz napod van, ha ideges vagy, egy ölelés segít megnyugodni. Érezteti, hogy biztonságban vagy. Egy ölelés segít kibékülni, segít jobban, sokkal jobban szeretni. Egy ölelés lehet fájdalmas, boldog, lehet tiltott, vagy éppen titkos. De felesleges soha..”

Már csak 3 hét és nincs többé ház. Már csak 3 nap és nincs többé Kevin. Én voltam az, aki eladta a házat és én leszek az, aki véget vet egy életnek. Ha képes leszek rá. De muszáj lesz. Csak számolom a napokat, mennyi van még neki hátra, de ezt senki se tudja, se ő, se a fiúk, se senki más. Nincs annál rosszabb, mint várni a halált. Nem akarok túl lenni rajta. Nem akarom, hogy bekövetkezzen. Nem akarom, hogy a fiúknak szembesülniük kelljen azzal a szomorú ténnyel, amikor boldogan érkeznek majd vissza pénteken a nyaralásból, hogy már nincs kutyánk. Nem akarom meghozni ezt a döntést. Nem akarom megtenni. De senkinek nem kell egy haldokló, öreg, beteg kutya. A lakásba nem tudom magammal vinni, hisz szinte menni sem tud. Nincs választásom. A sors újabb kegyetlen húzása. De nem okolhatom a sorsot, sem mást, csakis magamat. Nekem kellett volna gondolnom a következményekre, hogy mivel jár, ha eladom a házat. Az én kutyám az én felelősségem. Talán abban bíztam, valamilyen módon megoldódik magától ez a feladat. De nem tudok kitérni ez alól a felelősség alól, vállalnom kell. Meg kell tennem és aztán tükörbe kell tudnom nézni. Hol van az anyám meg az apám, vagy bárki más, akitől segítséget kérhetek? Hogy jó döntést tudjak hozni. Gyenge vagyok, ha megteszem, vagy erős? Ez a jó út, vagy éppen ez a rossz? Ki segít meghozni a jó döntést? Persze, tudom, olyan nincs. Túl nehéz nekem ilyen súlyos kérdésekben dönteni. Ha nem lesz megfelelő a lakás, amit választok, akkor eladhatom és vehetek egy másikat. De itt élet-halálról van szó. Ezt nem lehet majd visszacsinálni. Nagyon félek és nagyon sajnálom Kevint.

A másik sürgető feladat, hogy lakást keressek. Semmi kedvem nincs hozzá. Sem erőm, sem időm. Ma foglalkozthatnék ezzel, de nem teszem. A fiúk már messze járnak és megint egyedül vagyok. Baromira egyedül. Az összes gondommal. Az összes holmimmal, amit össze kéne pakolnom, készülni kellene a költözésre. De nem megy. Semmittevéssel töltöm a délutánt. Merengéssel, emlékképek felidézésével, hogy milyen jó volt, amikor jó volt.

Egyszer arról beszélgettünk Petivel, hogy a kapcsolatokat mi rontja el. Azt mondta, hogy ha nem lennének ilyen rossz anyagi helyzetben, meg ha nem lenne a barátnője exférje olyan, amilyen, akkor köztük is minden rendben lenne. Határozottan tiltakoztam ezellen. Nem értek egyet. Ént azt gondolom, hogy egy olyan párkapcsolatba, ahol a két fél igazán szereti egymást, az égvilágon semmi, de semmi nem tud belerondítani. Mert pont fordítva kell, hogy működjön a dolog. Nem szabad, hogy a hétköznapok problémái tönkretegyék a kapcsolatot. Éppen, hogy a biztonságot, szeretetet  adó társ az, aki erőt kell hogy adjon az élet nehézségeinek leküzdésére. A családod, a párod az, akire mindig számíthatsz és amikor hazamész egy nehéz nap után, ott akkor is vígaszra, megnyugvásra, elfogadásra és szeretetre kell, hogy találj. Így kell, hogy működjön, különben semmi értelme. Nem lehet, hogy minden bizonytalan legyen. Kell a biztos pont, a biztonság, a pozitív élmények, mert anélkül hogy lehetne boldogulni? Ha ezt nem érzed a társad mellett, akkor az nem igazi párkapcsolat. Akkor olyan, mintha egyedül lennél. Az emberek szeretnek mindenféle kifogást találni, hogy éppen milyen külső tényező miatt nincsenek jóban a párjukkal. Persze, kényelmesebb és könnyebb, ha ideálisak a körülmények. De hidd el nekem, Kedves Olvasó, egy kopott falú, picurka kollégiumi szobában, egy sokat látott ócska egyszemélyes heverőn is lehet óriási egyetértésben, nagy szeretettel összebújva boldogan beszélgetni és aludni a pároddal, és ha Te vele akarsz lenni és rá vágysz, akkor egy cseppett sem érdekel, hogy milyen a környezet és ha rossz napod volt, vagy valami rossz történt veled, az legfeljebb annyiban befolyásolja az eseményeket, hogy mégszorosabban és még hosszabban öleled át a párodat. Én hiszem, hogy ennek így kell lennie és tudom is, hogy léteznek olyan kapcsolatok, amit nem rendít meg semmilyen probléma. Csak két dolog kell hozzá: szeretet és elköteleződés.

Már megint itt van előttem ez az üveg bor, pár órája végső elkeseredésemben elhatároztam, hogy megiszom, be is mentem érte a szobába, kézbe vettem, de aztán elbizonytalanodtam. Még ahhoz is gyáva vagyok, hogy lerészegedjek. Azt várnám tőle, hogy majd könnyebb lesz, de félek, hogy még rosszabbul fogom magam érezni. Megint ez a döntésképtelenség. Ennek véget kell már vetnem. Itt és most. Ha nem nyitom ki, akkor elkönyvelhetem, hogy arra sem voltam képes, hogy legalább megpróbáljam. Ha megiszom mi történhet? Sírni fogok? Vagy nevetni? Ki tudja? Holnap rosszul leszek. Na és? Mit számít? Én mondom mindig mindenkinek, hogy élvezd ki a percet! Én meg be vagyok tojva egy üveg piától? Persze, félelem az ismeretlentől. Ismerős, Kedves Olvasó? Én sem vagyok jobb, mint bárki más. Én is félek. Én is bizonytalan vagyok. De meg van bennem az akarat a változásra. Kérdés, hogy az erő is megvan bennem hozzá? Gondolkozni rajta kevés. Ahogy az öreg Yoda mester mondta: Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld.  Hát lássuk, mire vagyok képes…

A bor felbontásra került. Még soha nem voltam részeg. Nem tudom, milyen az. Csak a másik oldalt ismerem. Elviselni az ittas embereket. Most engem kellene elviselni, ha lenne valaki mellettem. De nincs. Vicces, nem? Vagy inkább szörnyű? Mikor ezt olvasod, már mindegy lesz.

Tudod, hogy otthon lesz, mikor hazaérsz és ettől jobb lesz a hangulatod, bárhogyan is telt a napod. Szívesen mész haza. Vele minden más, minden sokkal jobb. Örül neked mikor megérkezel. Beszélget veled. Együtt főztök, együtt vacsoráztok. Semmire sem kell megkérned, mert odafigyel rád és a gyerekekre, szavak nélkül is együtt tudtok működni. Gondoskodik rólad és gondoskodhatsz róla. Számíthatsz rá. A családdal szeretne lenni, nem vonul el, nincs jobb dolga, nincs kedve máshoz. Szeret a gyerekekkel foglalkozni. Együtt játszotok, együtt néztek mesét. Együtt fekszetek le aludni. Szívesen virrasztja veled végig az éjszakát, kíváncsi rád, meghallgat, jó vele beszélgetni. De hallgatni is jó vele.  Jólesik neki, ha megérinted és simogatod. Szívesen teszed, hisz ez neked is örömet okoz. Amikor reggel felébredsz jó érzéssel tölt el, hogy ott van a közeledben. Mosolyogva nézed, hogy milyen édesen alszik. Nem akarsz anélkül elindulni, hogy elköszönnél tőle, ezért finoman megsimogatod a haját és adsz egy puszit a homlokára. Várod a következő alkalmat, amikor újra láthatod, beszélhetsz és találkozhatsz vele. Hiányzik, amikor nincs veled.
Számomra ezt jelenti a társ. Magadra ismersz, Kedves Olvasó? Ha igen, akkor kérlek jelentkezz, mert szeretnék társat, akivel ezt mindennap átélhetem.

Szeretnék álmodni veled. Újra. Hogy ott ülünk a padon, a könyvet olvasó embert ábrázoló szobor mellett, este, a sötétben. Vagy sétálunk és beszélgetünk. Mindegy, csak a közelemben tudhassalak. Hogy ott legyél, velem. Álmodhatok veled?

Éppen reluxát fűztem tegnap délelőtt, már nem is tudom, milyen zene szólt, amikor átfutott rajtam a gondolat, hogy tulajdonképpen ezzel töltöm szinte az egész életemet. Csak dolgozok. Reggeltől estig, hétköznap és hétvégén. Ettől rossz hangulatom lett. Aztán becsúszott egy hiba, figyelmetlen voltam. Egy kis apróság, ami miatt keletkezett 10-15 percnyi pluszmunkám. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Kiborultam. Sírni tudtam volna. Persze nem az elrontott munka miatt, az csak a katalizátorként hatott a feszültségtől kirobbanni készülő lelkiállapotomra. A bizonytalanság, a monotonitás, a változástól való félelem és a fáradtság lehetett az oka. Leültem és csak bámultam kifelé az ablakon. Feszült voltam, kedvem lett volna törni-zúzni. Arra gondoltam, beszélnem kéne valakivel.  Akkor írtam Neked.

Ma én is sokáig dolgoztam. Gondoltam rád, hátha Te is még bent vagy. Anyuhoz jöttem, a forgatókönyv szerint ment minden: köki, felüljáró, peronok, emberek, emlékek. Ahogy eszembe jutottál, elkezdtem gondolkodni a múlton, a kezdetek kezdtetén, amikor megismerkedtünk és a fiúk még nagyon kicsik voltak. Folyton azt mondogattam neked, hogy nagyon kevés időm jut bármi másra a gyerekeken kívül. Szerettem volna, hogy tudd, mire számíthatsz. Te olyan fiatal voltál és azt gondoltam, hogy Te biztosan élni akasz, bulizni, nem két kicsit pátyolgatni és a fáradt, nyűgös anyjukat elviselni. De Te soha, egyetlen pillanatig sem érezted/éreztetted azt, hogy neked ez a helyzet terhes lenne. Az életünk részese lettél. Hálás vagyok a rengeteg szeretetért, türelemért, törődésért és gondoskodásért, amit adtál nekünk. Tökéletes társ voltál, mint szülő és mint életem párja.
Nem tudom, milyen vagy most. Nem hiszem, hogy nagyon más lettél. Talán kívülről úgy tűnhet, hogy megváltoztál, de legbelül ugyanaz az érzékeny, szeretetre éhes lány vagy, akit én jól ismerek. Hiába próbálsz mindenféle leplekbe burkolózni,  a szeretettel teli kis szíved ott van mélyen benned és arra vár, hogy a benne rejlő rengeteg érzést rázúdíthassa valakire, aki megérti és megérzi. Akinek olyasfajta szeretetre van szüksége, amit Te tudsz adni. Aki képes befogadni a Te szeretetedet.
Lassan 2 éve már, hogy összepakoltam és eljöttem Tőled. Sokminden történt azóta. Sokminden megváltozott. De az emlékek megmaradtak. És még valami…. az érzések. Még mindig él bennem az érzés, hogy mennyire szerettél. Még mindig jó visszagondolni arra, hogy milyen jó az, amikor Te szeretsz. Még mindig nem tudok szabadulni ettől az érzéstől, mert olyan mélyen belémégett. Ennyi idő elteltével már túl kéne tudnom lépni. De nem vagyok rá képes. Miattad nem. Mert annyira nagy és fontos dolgot adtál, amit nem lehet csak úgy kitörölni. Tudod, néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lesz velem nélküled. Mi lesz ha már soha többé nem leszel nekem. Elképzelek más embereket, akit szerethetnék, akivel talán jó lenne, de akkor mindig megjelensz lelki szemeim előtt és úgy érzem, hogy képtelen lennék mást szeretni, nekem csak Te kellesz. Talán csak az elmém játéka, téves képzetek, ragaszodás valami megszokotthoz, ami jó volt. Talán csak a tudatom és a szívem viccelődése velem. Talán csak hiba a rendszerben, hogy az idő múlásával nem változik semmi, hogy azt gondolom, hogy még mindig Téged szeretlek és azt hiszem, hogy nem történhetne  a világon annál jobb dolog velem, mint hogy mélyen a szemedbe nézve, őszintén kimondhassam azt a gyönyörű szót, és Te is kimond és akkor gyengéden megcsókolnálak, és úgy érezném, hogy elborít mindent a boldogság és az elégedettség mámorító érzése. Talán csak tévedés az egész. Nem igazi és nem valóságos érzés. Már 2 éve áltatom magam azzal, hogy még mindig szeretlek.  Ez vajon lehetséges? Van ilyen? Te mit gondolsz, drága?