Múlt hétvégén kimentem a temetőbe. Már nagyon régen nem voltam, a sírhely 2 éve lejárt, nem tudtam, hogy ott lesz -e még egyáltalán apu sírja, vagy már más nyugszik a helyén. 3 virágot vettem: apunak, mamának és papának. Nagy megkönnyebülés volt meglátni az ismerős sírkövet a felirattal. Megsimogattam, leguggoltam mellé és beszéltem hozzá. Képes vagyok siratni még ilyen hosszú idő után is. Mamáékat is meglátogattam. 40 évet éltek együtt a földön és még ki tudja mennyit lesznek együtt a mennyben. Ők legalább együtt vannak.
Szerdán nehéz napom volt. Nagyon szerettem volna veled beszélni. Csak egy kicsit. Hogy megnyugodjak. Sokat gondoltam rád, próbáltam nagyon erősen koncentrálni, hogy eljusson hozzád a segélykiáltásom. Biztam abban, hogy valami véletlen vagy csoda folytán összefutunk, csak egy percre, csak annyira, hogy megölelj és azt mondd: minden rendben lesz. Tőled szerettem volna ezt hallani. Fehívhattam volna a húgomat, vagy anyut, vagy valaki mást, de rád volt szükségem. A Te hangodra. A Te nyugtatásodra. De ezúttal nem hozzott össze minket az élet. Talán okkal. Azért, hogy egyedül csináljam végig.
Tudod, azt mondtad, hogy a mi kapcsolatunk egy zsákutca volt. Hát igen, mentünk szépen kézenfogva, aztán egyszercsak ott volt az a magas és erős fal. Aztán megálltunk. Majd visszafordultunk. Szétváltunk, ment mindenki a maga útján. Megint falba ütköztünk, Te is és én is. Ezek a mi határaink. Ekkora területen tudunk mozogni. Mindenütt falak vannak. Kérdés, hogy ez a mozgástér, élettér elég -e? Nekem nem elég. Nem érzem magam jól bezárva a korlátaim közé. Jó koshoz méltón ki is fogok törni. Mert időközben nemcsak hogy kinőttek a szarvaim, de merem is használni őket. Sőt, már el is kezdtem áttörni a falat. Mert már elhiszem, hogy képes vagyok rá. Ami itt bent van, az nekem már nem elég. Többet szeretnék. Nagyobb teret, nagyobb szabadságot. Meg akarom ismerni a kinti világot, ki akarom terjeszteni a határaimat. Nem könnyű áttörni. Sokszor fájdalmas és nagyon fárasztó. De nem adom fel és napról napra erősödöm. Érzem, tudom, hogy sikerülni fog. Amikor pedig ledől az a fal, akkor majd kinyújtom a kezemet feléd, és Te eldöntheted, hogy jössz -e velem tovább, vagy inkább maradsz a biztonságosabbnak tűnő, megszokott világodban. Talán ez nem a Te utad. Talán rád is vár egy fal valahol és majd eljön a Te időd, amikor Te is tovább tudsz lépni. De ha úgy döntesz, hogy megfogod a kezem és együtt megyünk tovább, akkor nem kell falakat törnöd többé. Azt megteszem én. Csak annyit kérek, hogy állj mellettem. Legyél velem. Hogy ne hagyj el soha.