mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Tegnap meghalt egy barátnőm testvére. 33 éves volt. Egy másik ismerősömnek pár hónapja kerekesszékbe kényszerült a hasonló korú párja. Vikiék hónapokkal ezelőtt elváltak, de kénytelenek még együtt lakni, évek óta gyötrik már egymást, a gyerekeik szeme előtt.

A fiúk felhívtak este. Dávid csúnyán köhög, aggódom miatta. Ábi sírt a telefonban, mert nagyon hiányzom neki. Még csak 1 napja válunk el. Próbáltam megnyugtatni, mondtam neki, hogy apa majd megöleli helyettem is. Remélem, hogy megtette…

Az utóbbi napokban olyan munkáim voltak, amit nem szeretek, mert nehézkes, időigényes és az adott feltételek mellett nem tudom 100 százalékosra csinálni. Közben nagy a feszültség. Emberek jönnek-mennek, rengeteg a tennivaló, az idő kevés, a túlóra sok. De szeretek dolgozni. Jó ott lenni, a többi kék-sárga sorstárssal. Hazamenni nem jó. Nincs miért. Nincs kihez.

Lakást kéne néznem, sürget az idő. Másfél hónap múlva költöznöm kell, de egyelőre nincs hová.

Csupa gond, csupa baj…  Mikor lesz másképpen?

Ma anyuhoz jöttem a munkából. Ahogy bicikliztem át a kökinél a felüljárón és láttam a vágányok mellett a peronokat, beugrott egy emlék. Itt vártalak, amikor egyszer Sziszivel jöttetek haza. Leszálltál, megöleltük és megpusziltuk egymást. Egy néni megbotránkozva mondta mögöttünk: szájoncsókolták egymást! Emlékszel?
Annyira örültem Neked. Talán igaz sem volt, hogy együtt voltunk, talán csak álmodtam.

Nem vagy a megállóban. Nem vagy az erkélyen. Nem hívsz. Nem írsz. Nem keresel. Nem akarsz. Csak olvasol.
Szeretnélek látni. Szeretnélek hallani. Szeretnélek elképzelni. Szeretnélek megölelni. Vígasztalni, ha szomorú vagy. Bíztatni, ha bizonytalan vagy. Megnyugtatni, ha félsz. Szeretnék vigyázni rád. Szeretnélek szeretni. Úgy, ahogy senki más. Akkor is, ha Te már nem szeretsz.

Peti tegnap megkérdezte tőlem, hogy akkor most Te végképp elkötelezted magad a nők mellett? Érdekes kérdés, miközben szorosan ölel. A válaszom: egyértelműen és határozottan igen. Biztosan rosszul esett neki ez egy kicsit, de ez az igazság. Talán azt hiszi, lenne esélye, ha nem lenne barátnője és elkezdene udvarolni. De nincs. Egy férfinak sincs. Nem akarok többé férfit az életembe. Nem lenne igazságos, soha nem tudnám úgy szeretni, mint egy nőt.

Valamelyik nap jöttem hazafelé kocsival és kis csapatot láttam sétálni a ház felé. A kis családom. Legalábbis ezen a héten. Nagyon örültem, mindhármuknak. Körülbelül egy órát töltöttünk együtt, játszottunk a gyerekekkel. Ott volt ő is, már mehetett volna haza, de nem indult el mégsem. A mi csupa energia, csupa vidámság Brigink. Aki pillanatok alatt mászik fel a fára, csúzlit készít a fiúknak és röptében kapja el a mögötte leesni készülő üvegfedőt. Ott állt mellettem ez a csinos, kedves, okos, és szeretnivaló lány, a piros pólójában és csak dobálta vissza a labdát a fiúknak. Milyen szép kép ez, igaz, Kedves Olvasó? Két nő játszik vidáman a gyerekeivel. Csak sajnos nem igaz. Nem voltunk vidámak, ő sem és én sem. Azt tudom, hogy én miért nem. Talán azt is, hogy ő miért nem. Őrlődik. Bizonytalan. Miért nem siet haza? Miért nem indul el? Nem hiszem, hogy itt akar maradni, de menni sem szeretne. Mert nem elég, hogy várnak otthon, az is kell, hogy Te is akarj menni. A fiúk persze újabb és újabb játékokat találnak ki, és ő nem mond nekik nemet, pedig mondhatna. Lehet, hogy csak fáradt és ezért halogatja az indulást. Bárcsak így lenne… Csak fáradtság lenne…de tudom, hogy nem az.
Most nem volt egyedül. A párjával volt itt. Már előkészítve a kocsi, a bicikli befér. De ő gondolkozik, inkább külön menjenek? De hiszen kézenfekvő lenne, hogy együtt, kocsival. Miért menne inkább külön? Erős szélben, tűző napon kerékpározni, járhatatlan mély, homokos úton? Ez olyan kecsegtető? Ugyan. Mindennek oka van. Hát mi volt az okod, Brigi? Mi játszódik a fejecskédben?

Érdekes sorsokat, életeket ismerek meg, napról-napra. Sokan elválnak. A házasságok tönkremennek. A férfiak ilyenkor elkezdenek kapálózni, hogy helyrehozzák a helyrehozhatatlant.  Próbálják finoman és durván, mindenféle eszközzel és módszerrel egybentartani a családot. De már túl késő. Már nincs visszaút. Hiába az igyekezet, hiába a sok ígéret. Csodák nincsenek, illetve csak 3 napig tartanak. Az emberek alapvetően  nem változnak. Előbb-utóbb úgy is ez a vége. Ami nem megy, azt felesleges erőltetni. Aki okos, az gyorsan belátja ezt, aki nem, azt megtanítja rá az élet, a tapasztalat. Ebből a szempontból nem vagyunk okosak, mert félünk a változástól. Ragaszkodunk a régi, megszokott életünkhöz, ezért csak többszöri újrakezdés, számtalan vita és szörnyűséges nap után látjuk be, hogy elkerülhetetlen a szakítás.
Sok családot az alkohol tesz tönkre. Vannak olyanok, akiket meg agyba-főbe vertek gyermekkorukban. Sokunknak kellett öngyilkosság(ok)kal szembesülni, vagy betegség miatti halálesetekkel.  Van akiknek a gyermekükről derül ki, hogy súlyos betegsége van és ez teszi gyötrelmessé mindennapjaikat. Hát hol vannak boldog, kiegyensúlyozott, nyugodt életek? Hol vannak a testileg-lelkileg egészséges gyerekek? Hol vannak a nagyszülők? Hol vannak a boldog párok? Te, Kedves Olvasó, úgy élsz, ahogy Neked jó?

Már elég régóta ülök itt a gép előtt, szeretnék írni, de nem megy. Hogyan fogalmazzam meg századszor is, hogy mennyire hiányzol. Hogy milyen nagyon szenvedek azért, mert nem vagy velem.
Nem tudom, miért alakult így, de mostanában sok ölelést kapok. Sokszor nem is értem, hogy miért. Persze szinte mindig csak pasiktól. Kemény, borostás arcú, izzadtság és dohányszagú férfiaktól. Peti is állandóan ölelget. Azt szeretném, ha úgy lenne, mint régen. Amikor csak egyetlen ember ölelt mindig és nem is kellett senki más. Nem hiányzott senki más. Mert mindent megkaptam Tőled. Ezek az érintkezések másokkal csak méginkább erősítik az utánad való vágyakozást. Mintha csak azt akarná megmutatni az élet, hogy még csak a közeledbe sem érhet senki. Olyan jó sosem lesz mással, mint veled volt, hisz Te voltál a minden. Persze tudom, nincs értelme az összehasonlítgatásnak. Ők férfiak, én másra vágyom.
Aludnom kéne, de úgy érzem, hogy nem tudnék. Vajon, ha valami csoda folytán most egyszer csak itt lennél, tudnánk úgy aludni együtt, mint régen? Nem éreznélek idegennek? Ugyanolyan nyugodtan aludnék el melletted, mint akkor? Azt hiszem, ez csak rajtad múlna. A bennem élő tűz még mindig lobog.
Ha most itt feküdnél és én melléd fekhetnék és érezhetnélek és átölelhetnélek, akkor nem aludni akarnék. Minél tovább fent maradnék, hogy együtt lehessek veled,hogy ne vesszen el egyetlen pillanat sem abból, amit veled tölthetek. Szeretnélek nézni, simogatni, érezni, beszívni magamba az illatodat. Elmerülni benned.
Emlékszem, volt több olyan alkalom is, amikor eggyé váltunk és közös volt az élmény, az érzés, a Te tested az én testem is volt, nem tudtuk, hogy hol végződik az Én és hol kezdődik a Te. Olyannyira átéreztük egymás örömét, mintha csak saját magunkkal történt volna. Csodálatos volt és felejthetetlen.

Van egy édesanya, a megállóban szoktam látni. Feltűnő jelenség, amolyan 21. századi hippi. Mindig nagyon színes ruhákban jár, bőszárú nadrágban, tarka tarisznyával. A kislányát a hátán viszi, kendővel magára kötve. Van egy kisfia is, 4-5 év körüli lehet. Már nagyon sokszor láttam őket, eddig is nagyon szipmatikus volt nekem ez a család, de ma különleges dolog történt. Az anya állt a kicsivel  a fedett váró alatt, míg a fiú egy óriási víztócsában játszott, zoknistul, szandálostul bokáig elmerülve. Egyik lábát a másik után csapta bele a vízbe. Látszott rajta, hogy rettentő mód tetszik neki ez a móka. Az emberek megbotránkozva figyelték, de az anyukája mosolygott. Csak néztem a kisfiút, mennyire élvezi, ahogy az esővíz fröcsköl körülötte.  Annyira szép volt ez a kép, egy boldog gyermek játszik felszabadultan az édesanyja közelében.
Tudom, hogy én nem ilyen anya vagyok. De vajon miért nem? Hiszen nekik van igazuk. Mi baj lehet? Annyira hideg nincs, hogy megfázzon, a cipő, zokni majd megszárad. Sokkal fontosabb, hogy a fiú megtapasztalhatja a játék örömét. Hogy némi kellemetlenséggel jár ez a játék? Na igen, csuromvizes lábbal kell felszállni a buszra, hazautazni, otthon cipőt szárítani, takarítani, gyereket megmosdatni. Ha a fiúnak nem éri meg, akkor többet nem fog ilyet tenni. De ha mindezek ellenére tetszett neki, akkor az anyának is be kell vállalni az ezzel járó feladatokat, mert gyermekünk vidám arcocskája, boldog, önfeledt kacagása mindenért kárpótol.
Talán legközelebb nem szólok Ábira, ha keresztül akar gázolni egy pocsolyán. Szeretnék én is olyan anya lenni, mint ő ott a megállóban, színes ruhában.
Kedves Brigi, sajnálom, amit a múltkor mondtam, ott az iskola előtt. Neked volt igazad, most már tudom.

Vajon képes leszek arra valaha is, hogy én magam is beugorjak egy óriási víztócsába, nem gondolva a kellemtlenségekre, nem nézve azt, hogy vajon mit gondolnak mások, csak élvezve a pillanat örömét?

Múlt hétvégén kimentem a temetőbe. Már nagyon régen nem voltam, a sírhely 2 éve lejárt, nem tudtam, hogy ott lesz -e még egyáltalán apu sírja, vagy már más nyugszik a helyén. 3 virágot vettem: apunak, mamának és papának. Nagy megkönnyebülés volt meglátni az ismerős sírkövet a felirattal. Megsimogattam, leguggoltam mellé és beszéltem hozzá. Képes vagyok siratni még ilyen hosszú idő után is. Mamáékat is meglátogattam. 40 évet éltek együtt a földön és még ki tudja mennyit lesznek együtt a mennyben. Ők legalább együtt vannak.

Szerdán nehéz napom volt. Nagyon szerettem volna veled beszélni. Csak egy kicsit. Hogy megnyugodjak. Sokat gondoltam rád, próbáltam nagyon erősen koncentrálni, hogy eljusson hozzád a segélykiáltásom. Biztam abban, hogy valami véletlen vagy csoda folytán összefutunk, csak egy percre, csak annyira, hogy megölelj és azt mondd: minden rendben lesz. Tőled szerettem volna ezt hallani. Fehívhattam volna a húgomat, vagy anyut, vagy valaki mást, de rád volt szükségem. A Te hangodra. A Te nyugtatásodra. De ezúttal nem hozzott össze minket az élet. Talán okkal. Azért, hogy egyedül csináljam végig.

Tudod, azt mondtad, hogy a mi kapcsolatunk egy zsákutca volt. Hát igen, mentünk szépen kézenfogva, aztán egyszercsak ott volt az a magas és erős fal. Aztán megálltunk. Majd visszafordultunk. Szétváltunk, ment mindenki a maga útján. Megint falba ütköztünk, Te is és én is. Ezek a mi határaink. Ekkora területen tudunk mozogni. Mindenütt falak vannak. Kérdés, hogy ez a mozgástér, élettér elég -e? Nekem nem elég. Nem érzem magam jól bezárva a korlátaim közé. Jó koshoz méltón ki is fogok törni. Mert időközben nemcsak hogy kinőttek a szarvaim, de merem is használni őket.  Sőt, már el is kezdtem áttörni a falat. Mert már elhiszem, hogy képes vagyok rá. Ami itt bent van, az nekem már nem elég. Többet szeretnék. Nagyobb teret, nagyobb szabadságot. Meg akarom ismerni a kinti világot, ki akarom terjeszteni a határaimat. Nem könnyű áttörni. Sokszor fájdalmas és nagyon fárasztó. De nem adom fel és napról napra erősödöm. Érzem, tudom, hogy sikerülni fog. Amikor pedig ledől az a fal, akkor majd kinyújtom a kezemet feléd, és Te eldöntheted, hogy jössz -e velem tovább, vagy inkább maradsz a biztonságosabbnak tűnő, megszokott világodban. Talán ez nem a Te utad. Talán rád is vár egy fal valahol és majd eljön a Te időd, amikor Te is tovább tudsz lépni. De ha úgy döntesz, hogy  megfogod a kezem és együtt megyünk tovább, akkor nem kell falakat törnöd többé. Azt megteszem én. Csak annyit kérek, hogy állj mellettem. Legyél velem. Hogy ne hagyj el soha.

Volt egy álmom. Bringáztam. Megálltam a házad előtt és ott voltál. Kint az erkélyen. Reméltem, hogy észreveszel. Reszkető kézzel, remegő gyomorral megcsörgettelek. Integettél. Hívtalak, hogy gyere le.  Lejöttél. Leültünk egy padra. Két órán keresztül próbáltál meggyőzni arról, hogy már semmi közünk egymáshoz. Hogy minden rendben van veled. Hogy felejtselek el és keressek mást. Azt mondtad, nem szeretsz.
Kemény nő vagy és tudod, hogy mit akarsz. Ezt kellett, hogy lássam, igaz? Dolgozol azon, hogy minden rendben legyen. Ez a helyzet. Ezt mondtad. Ezt mondta a szád.
De a szemed mást mondott. Az a gyönyörű, barna szempár sokkal többet elárult.
Láttam benne azt a komolyságot, ami nagyon mélyről jön és mindig ott van benned. Még akkor is, amikor a boldogság pillanatában ragyognak a szemeid. Egy nagyon régről hozott komolyság.
Láttam a figyelmet is.  Ahogyan őszinte érdeklődéssel figyelsz amikor beszélek.
Ott voltál, szembefordultál velem, a szemembe néztél és beszélgettünk. Azt mondtad, hogy bezárkóztál. De nekem elárultad, hogy még mindig depressziós vagy.
Tudod mit gondolok? Egy gyémánt vagy. Egy gyönyörű drágakő. De nem annak látszol. Jól bekented magad korommal, hogy véletlenül se látszódjon a ragyogásod. Hogy titokban tartsd az értékedet. Hogy elrejtsd a fényedet. Mert könnyebb a sötétbe búrkolózni, megbújni, észrevétlennek maradni. Nem beszélni. Magadba zárni mindent. De én tudom, hogy mi van belül. Amikor valami jó történik Veled és egy pillanatra elfeleded a rejtőzködést, akkor egy kicsit kiegyenesedsz a begubózásból és  lepereg az a sötét réteg rólad, az álcázópor és akkor megcsillan a fényed. Akkor mosolyogsz és csillog a szemed. Akkor ragyogsz. Talán csak egy pillanatig, de lehet, hogy percekig, órákig is. Sokszor láttalak így. Amikor lelkesen meséltél egy sztorit a nap eseményeiből este a kádban, vagy amikor a kezedben tartottad a kis kölyökkutyát, vagy amikor a szemembe néztél és  mosolyogva mondtad: “olyan szép vagy”. Ragyogtál.

Hogyan ért véget az álmom?
Nem öleltél meg, de adtál puszit. Azt mondtad, nem szeretsz, de mégis velem voltál 2 órát. Azt mondtad, nem érdekellek, de olvasod a blogot. Azt mondtad, nem akarod, hogy többet képzeljek bele ebbe a beszélgetésbe, mint amennyit valójában jelentett. Rendben, barátok vagyunk. Vagy csak ismerősök. Nekem így is jó. Örültem, hogy láthattalak, hogy beszélhettünk. Lehet, hogy nem szeretsz, de itt voltál, velem. Ez nekem sokat jelentett. Feltöltődtem. Energiát és erőt adtál.
A legeslegjobb pillanat az volt, amikor a kapuból még visszanéztél és mosolyogva intettél, hogy “naa, menj már!” Mert az igazán Te voltál. Az a Hajni, akit én ismerek, akit én szeretek. Mert nem az számít, mit mondtál, hanem ahogyan mondtad.
Találd meg a boldogságod, Kedves! Legyél igazán határozott és kemény.  Állj fel, rázd meg magad, hulljon le az a sok por a földre Te pedig ragyogj! Ragyogj, mert akkor vagy a leggyönyörűbb.

1987.jún.1. Hétfő este van. Éva 32 éves anya és feleség, áll a gáztűzhely előtt a konyhában. Tejbegrízt főz a lányainak. A nagyobbik 12 éves éppen fürdik, a kisebb 9 éves, játszik a szobában. Kinyitja a konyhaszekrény ajtaját, hogy tányért vegyen ki, közben észrevesz egy papírlapot valamelyik tálba rejtve. Leveszi, elolvassa. Lekapcsolja a gázt, gyorsan beszól a fürdőbe a lányának, hogy rögtön jön és kimegy a lakásból. Tudom, hogy baj van, látom, hogy anyu nagyon ideges.  Gyorsan törölközök, majd kijövök a fürdőszobából. Papírlapot látok az asztalon az előszobában. Kézbe veszem, apu írása. Olvasom a sorokat, először nem is értem, mit jelent: “…nem bírtam tovább, idegileg teljesen kiborultam…nem mentem messzire a házban megtaláltok….”. Elolvasom újra. Rettenetes félelem lesz úrrá rajtam. Anyu visszajön. A pincében volt, de nem tudott bemenni. Mi legyen? Szól a szomszédoknak, segítsenek kinyitni az ajtót. Köntöst veszünk fel, együtt megyünk le a harmadikról. A húgom is velünk van. Az egyik szomszéd fúrót hoz. Ott állunk a pinceajtó mellett, anyu félrehúz minket, hogy ne láthassunk be. A barátnőm apukája is ott van már. Csak állunk ott anyuval és várunk. A bácsi szétfúrja a zárat. Benyit. Annyit mond: itt van a Pityu felakasztva. Nem emlékszem pontosan ezután mi történik. Nagy a zűrzavar. Mentőt, rendőrt hívnak. Minket átvisznek a mamához kocsival. Azt kiabálom, soha többé nem akarok oda visszamenni. Mamáékat elviszi a szomszéd apuhoz, minket a szomszéd néni vesz magához. Ülünk a fotelban Krisztivel, cseresznyével kínálnak, mesét nézünk a tévében. Emlékszem, ahogy ott ülünk, pizsamában, köntösben. Arra gondolok, hogy nem igaz ez az egész, valami tévedés, vagy rossz álom. Nem lehet, hogy apu nincs többé.
Még két hét van a suliból, de mi már nem megyünk. Még hátravan a temetés. Anyuék dilemmáznak, hogy elvigyenek -e minket is. Végül is megyünk. Még soha nem voltam temetésen. Nyitott koporsó. Apu áttetsző fóliába csomagolva fekszik a ravatalozóban. Azt mondják, nagyon eltorzult az arca, azért nincs szabadon. Pár méterre állok tőle. Nem engedik, hogy megnézzem, de nem is akarom. Anyu teljesen kiborul. Hisztérikusan sír és kántál az egész szertartás alatt. Amikor leengedik a koporsót utána akar ugrani. A nagybátyámék tartják vissza. Jön az a sok ember részvétet nyilvánítani. Nem értem miért történik mindez. Mi történik velünk? Mi lesz most? Hol van apu? Nem lehet, hogy nincs már, nem lehet, hogy meghalt. 10 évbe telik, mire belátom és el tudom fogadni, hogy ez az igazság. Ő nincs már és soha nem is lesz többé. Már nem fogok vele találkozni.

Az egész életem az elengedésről szól. Apu csak az első volt. De aztán jött még számtalan veszteség. Mama, papa, Sparky, Xanto, csak hogy a legfontosabbakat említsem.  És még nincs vége. Lassan elveszítem a házat, a házzal együtt Kevint és Brigit is. Bátyus egy hónap múlva Németországba költözik. Kedves nem áll velem szóba hónapok óta. Lassan senki sem marad. Csak én vagyok egyedül. Meg a gyerekek. Ki tudja, hogy meddig.
Annyi a tennivaló és én nagyon fáradt vagyok. De csinálni kell, menni kell tovább. Ugye Kedves Olvasó? Menni kell? De van értelme? Hová tartok? Néha úgy érzem, hogy nem bírom tovább. Persze célok vannak, teljesítendő, megoldandó feladat mindig akad. De érdemes erőlködni? Mi lesz akkor ha ez is megvan? Mi lesz, ha meglesz a lakás, elválunk és mindenki megnyugodott és élünk szépen? Akkor várni fog valaki engem? Akkor majd megölel valaki? Akkor majd akar engem valaki? Vagy nem érek már semmit sem. Mert hibáztam, sokszor és nagyot. Bántottam olyanokat, akiket szerettem. Nem vagyok jó ember. Nem is akarok már ember lenni. Talán nem is vagyok az.  Csak egy test, aki próbál anyaként helytállni. De hogy? A gyerekek most sincsenek velem, csak szomorú hangocskák a telefonban, hogy “jó éjszakát anya és nagyon hiányzol!”. Itt vagyok egyedül ebben a nagy házban és senki sem akarja, hogy mellette aludjak, hogy átöleljem, hogy szeressem. Tudod cica, azt hiszem Te voltál az egyetlen ember egész életemben, aki igazán szeretett, akinek soha nem voltam sok és aki mindig akart. Pontosan annyira volt szükséged, amennyit én tudtam és szerettem volna adni és Te is pontosan annyit adtál nekem. Nem látom már reggelente a ablakodat, csak néha, délután. Már nem beszélünk, csak másoktól tudok rólad, de az meg nem az igazság. Azt hallom, ahogyan ők látnak Téged, amit elhitetsz velük, vagy amit el akarnak hitetni velem.
Talán már Te is csak egy név vagy a veszteség-listámon. Egy óriási nagy szerelem, amivel kevesebb lett az életem. Ezt nem tudom és nem is akarom elfogadni. Várok egy jelre, talán a múltkori integetés az volt, csak nem merem remélni, hogy még mindig vársz. Már nem merek hinni benned, bennünk, mert az élet a legritkább esetben alakul úgy, hogy jó legyen. Miért lenne most másképpen? Együtt lenni Veled újra, ez talán túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, hogy beteljesüljön. Az élet ezegyszer rácáfolhatna magára, hagyjuk a negatív tendenciát, történjen már jó is. Legyen ezúttal happy end. Vajon ez rajtam múlik? Jó lenne tudni. Ha akkor, 27 évvel ezelőtt nem marad el a megszokott jóéjt puszi apunak, akkor talán máshogy alakult volna. Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban? Talán rajtam múlt? Talán ma is élhetne?

Ezen már nem tudok változtatni. De ha nekünk még van esélyünk, akkor bármeddig elmegyek érted és soha, egyetlen napot sem hagyok majd ki, hogy tudassam veled, hogy szeretlek és fontos vagy nekem. Mert szeretlek. Tudod, hogy így van, Te magad is látod minden alkalommal, amikor belenézek a szemedbe, még ha nem is mondom. Ha nem is mondok semmit,  hangok és szavak nélkül is érzed és tudod. Mert ismersz engem, nagyon jól és mert pontosan olyan vagy, mint én. Lehet, hogy már elveszítettelek, lehet, hogy már nem is találkozunk többet, vagy ha igen, csak barátként, régi ismerősként, de én még mindig szeretlek. Szeretlek, szeretlek és szeretlek.