Szerda délután van. Bátyóval jövünk hazafelé. Én vezetek. Beszélgetünk a hétvégéről. 4 nap szabadság. Örülnöm kéne, de nem tudok. Nem érzek semmit. Mi vár? Gyerekek, állatok, házimunka. Ami nem lesz: nyugalom, csend, pihenés. Semmi olyan, amit én szeretnék, ami nekem jó. Ezt tudom mondani. Ő csak nevet és ráteszi a lábamra a kezét. Na igen… ez sem lesz. Nem lesz érintés, simogatás, ölelés, sem csók sem szeretkezés. Ez már csak gondolat. Nem mondom ki hangosan. De úgy is tudja. Tudja, hogy várok Rád.
Valamit mond arról, hogy ne vigyem a kapuig, vásárolni szeretne. Füllent csak, tudom én, hisz ismerem. Szorosan megölel, mielőtt kiszállna. El sem akar engedni. Simogat. Csak egy barát. Csak egy férfi.
“Eszembe jutott egy kép. Tél volt, hideg, estt a hó. Együtt voltunk, ő és én. Bementünk egy boltba, vásároltunk. Mindig mindent együtt… Aztán hazajöttünk együtt. Hozzám. Nem volt még sok minden, egy egyszemélyes ágy, egy asztal. Ettünk valamit, néztünk valamit. Együtt voltunk. Csak mi ketten, a kis odúban. Talán szeretkeztünk is. Együtt fürödtünk. Egymást átölelve aludtunk el. Óvva, védve a másikat. A külvilágot kizárva. Egymás illatával az orrunkban. Egymás ízével a szánkban. Egymás csókjával a testünk minden egyes szegletén. Szerelmesen. Szeretve. Egymást szeretve. Így is lehet, drága egyetlen szerelmem.” A Te blogodból másolva.
Hány év is telt el azóta? Talán 4? Emlékszem arra az estére. Az üres lakás, Te meg én. Egy régi laptop. A szőnyeg. Az asztal. A kis heverő. Az illatod. A csókod íze. A tested puhasága. Mindenem megvolt.
