Szép az élet 2.rész

Május 16. péntek este
Hazefelé arról beszélgetünk Petivel, hogy mennyire tehetetlen vagyok Kálmival szemben. Sietek a fiúkért a suliba. Hazaérünk, főzök, mosok, mosogatok, zongorázunk. Kálmi hazaér. Felháborodik a rendetlenségen. Azt mondja, szeretné, ha beütemeznék egy nagytakarítást nyárig. Kérdezem, miért nekem kellene ezt megcsinálni? Azt feleli: mert Te laksz itt. Én? 2-3 éjszakát töltök itt (a fiúk is) hétköznap. Ő van egész hétvégéken egyedül. Robban a bomba. Csak idő kérdése volt. Visszakéri a bankártyáját. Azt mondja, ez nem szálloda. Megkér, hogy ezután csak annyit tartózkodjak a lakásban, amennyit nagyon muszáj. Költözzek el innen, akár a fiúkkal, akár nélkülük.
Próbálok erős maradni, de nem megy. Bezárkózok a szobába, ahol aludni szoktam. Nem akarom, hogy a fiúk így lássanak. Csak ülök az ágyon a sötétben. Sírok. Sokáig. Nem tudom abbahagyni, pedig nagyon szeretném. Arra gondolok, hogy nem akarom, hogy a fiúk erre emlékezzenek. Hogy anya elvonul és sírdogál. Beugrik egy kép gyerekkoromból. Fekszünk a húgommal a szobánkban, nem tudunk aludni (anyu mindig nagyon korán ágyba küldött minket). Halljuk, amikor apu beteszi a zárba a kulcsot. Alig talál bele, ebből már tudjuk, hogy megint részegen jött haza. Ma este is balhé lesz. Anyu kiabálni, veszekedni fog vele, apu meg csak hallgatja. Mi is nagyjából annyi idősek voltunk akkor, mint most a fiúk. Tudom, hogy ők is emlékezni fognak.
Gondolkodom, mi lesz most? Hogyan tovább? Hogy leszek akkor velük? Hogy tudnám a házból iskolába hordani őket? Ha kifizetem a ház rezsijét, nem tudok tankolni a kocsiba. Itt kell hogy maradjanak. Az apjukkal. Ezt nagyon nem akarom. De nem tehetek mást. El kell adni mielőbb a házat. Inkább megyünk egy kis lakásba, de végre nyugodtan élhetünk. Ezek a gondolatok járnak a fejemben, amikor kopogtatnak az ajtón. A fiúk. Behívom őket. Nem szólnak semmit, csak megölelnek. Szorítanak a pici karjaikkal. Próbálok nem zokogni, de folyik a könnyem. Minden rendben lesz, mondom neki. De tényleg így lesz? Fogalmam sincs hogy mi vár ránk. Az eddig is bizonytalan életünkben legalább volt valami rendszer. De most ez is felborul. Nem tudom, mi lesz holnap. Mikor láthatom majd őket? Mikor aludhatok velük?
Nincs erőm már semmihez, csak lefekszem. Még benézek a fiúkhoz, Dávid már alszik, Ábi úgy fekszik, hogy a takaró a fejére van húzva. Óvatosan leveszem róla, még fent van. Megölelem, odabújok hozzá. Simogatja a hajamat a kis kezével. Így próbál vígasztalni a 7 éves picifiam. Csak fekszünk ott némán, egymás kezét fogva. Érzem, ahogy elalszik.
Reggel az első kérdésük: tudtál aludni, anya?
A húgomékhoz megyünk szülinapot ünnepelni. Utálkozás, panaszkodás megy egész nap. A gyerekek szerencsére szépen eljátszanak együtt, sokat vannak lent. Legalább nem hallják a felnőtteket. Csak ülök a földön, hátamat a falnak támasztva és csendben hallgatom, hogy szidja az anyám és a nagynéném a rokonokat. Persze, mindenki hülye meg szemét, csak ők az okosak meg jók.
Valamikor beszélnem kell majd a fiúkkal arról, hogy mi lesz. Hogyan leszünk a következő hetekben. Majd hazafelé, a kocsiban. Váci út, sötét van már, sok autó, sok lámpa. Hogyan kezdjek bele? Nem akarom ezt a beszélgetést. Úgy érzem valami nyomja a mellkasomat. Kellemetlen remegést érzek belül, magamban. Ez a félelem.
Amikor végre összegyűjtöm minden erőmet, hogy belekezdjek ebbe a fájdalmas beszélgetésbe, Dávid megszólal: olyan jó volt ma Daniékkal! Hát rontsam el a kedvét? A hétvégéjét? Hogy holnap, a kiránduláson is ezen örlődjenek? De végül mégis csak úgy alakul a beszélgetésünk, hogy szóba kerül a jövőhét. Szomorúan kérdeznek: akkor anya, Te már többet nem is fogsz csepelen aludni? Még erre sem tudom a választ. Pedig biztosat szeretnék nekik mondani. Ha rossz is, de tudják, hogy mire számítsanak.
A választ megkapjuk amikor hazaérünk. Az ágy, ahol eddig aludtam, már össze van csukva, az ágynemű elpakolva. Hát ennyi volt. Itt már nincs számomra hely.
Úgy jövök el, hogy nem tudom, mikor látom őket megint. Ugye milyen szép az élet?