Padödö: Szép az élet. Ezzel a számmal indul a kerékpárutam hazafelé szombaton este, 10 óra környékén. Alapvetően egy vidám dal én mégis sírok rajta. Csak tekerek és közben potyognak a könnyeim. Na igen, kib*szottul k*rva szép az élet.
Azt hiszem, korábban már beszéltem arról, hogy az élet szépen megtanítja az emberrel – kivel előbb, kivel utóbb – hogy mindig lehet rosszabb. Bármelyik percben előállhat egy olyan helyzet, hogy borul minden. Reggel szépen felkelsz és mire eljön az este, már baromira nem úgy vannak a dolgok, ahogyan a nap elején még gondoltad, hogy lesznek.
Na de kezdjük az elején…
Május 15. éjfél körül:
Ez itt a mélypont. Ülök a monitor előtt, szól a Sarvesham Svastir Bhavatu. Végtelenítve.
Takarítani kéne, meg mosogatni. Már mosogattam. Egy másik helyen, egy másik lakásban, más emberek után. Nem akarok már két helyen lakni, de sehol sem élni. Aludhatnék is, de tudom, hogy úgy sem menne. Érzem. Pedig nagyon fáradt vagyok. Ez egy hosszú nap volt. Még az átlagosnál is hosszabb. Azt hiszem dédimama halála engem jobban megviselt, mint a saját unokáját. Mert őt hidegen hagyja. Teljesen.
A telefonomon véletlenül találtam egy hanganyagot, Nail története. Eddig mindig továbbléptettem, pedig már több, mint fél éve másoltam fel. Nem tudtam, hogy mi az. De most munka közben elindult és az első pár mondat után már nem tudtam abbahagyni a hallgatását. Nail 20 hónapos korában halt meg egy súlyos betegség és egy orvosi műhiba következtében. Az édesanyja meséli el a történteket az első rosszulléttől kezdve a halála percéig. Tömény és rideg valóság a magyar egészségügyről, az orvosokról, a családról. Arról, hogy hogyan tud egyetlen perc alatt 180 fokos fordulatot venni az ember élete. A nemtörődömség, a fásultság, a kiégettség példája az orvosokról és nővérekről. Egy igaz történet az anyai szeretetről, a gyermeki ragaszkodásról, a tehetetlenség fojtogató érzéséről, kétségbeesésről és a sors kegyetlenségéről. Nagyon megrázó és nagyon igaz. Sajnos volt részünk jó párszor megtapasztalni a kórházi lét gyötrelmeit a fiúkkal. Ott igazi anyatigrisként kell védelmezni a gyermekünket, mert sokszor úgy tűnik, hogy néhány doki és nővér nem tudja, hol a határ, képesek egy kisgyereket a végtelenségig kínozni. Nem rosszindulatból, hanem tudatlanságból, gyakorlatlanságból, ijedtségből. Mindkét kisfiamat kellett már kitépni bepánikolt orvosok és nővérek kezéből, mert úgy éreztem, hogy elértük azt a határt, amikor közbe kell lépnem. Persze laikusként nagyon nehéz megtalálni azt a pontot, amikor már szükséges, de nem veszélyes beleavatkozni a szakemberek munkájába.
Valamikor Nail történetének a közepe táján jött anyám telefonja. Harag és gyűlölet. Gorombaság és felháborodottság. Irigység és önzőség. Türelmetlenség. 30 percen keresztül.
Délután fél 4-kor abbahagytam a munkát. Megálltam. Leálltam. Úgy éreztem, nem tudom tovább csinálni. Nem akarok dolgozni, nem akarok hazamenni. Nem bírok már csinálni semmit. Csak lerogyni a földre és megszűnni létezni. De nem tehetem. Muszáj folytatni. A fiúkért.
Este jöttem hazafelé kocsival, 120-szal az M0-on. Csak egy be nem vett kanyar és fel lehet tekeredni a szalagkorlátra. És akkor vége. Ez járt a fejemben. Meg Kálmi szavai, hogy nyáron minden úgy lesz, mint tavaly. Költözik ő is a házba. De miért? Minek? Egész évben nem volt a fiúkkal. Meddig kell még kibírnom vele? Mikor szabadulunk már meg egymástól? Hogy lehettem ekkora hülye, hogy visszamentem hozzá mégegyszer? Utoljára. Már nem tudom elviselni. Ő sem engem. Lassan egy éve élünk kényszerből heti 3 napot együtt. Ha ez még sokáig megy, gyűlölni fogom. Nem kéne idáig eljutni.
Nincsenek most velem a fiúk. Hiányoznak. Féltem őket. Nem akartak ott maradni. Jönni szerettek volna velem. De most nem lehetett, mert az apjuk így döntött. Nem vagyok nyugodt, ha vele vannak.
Mikor lesz már ennek vége? Talán igaza van. Akkor, ott hagynom kellett volna és akkor minden máshogy lenne. Neki is könnyebb lenne és nekünk is. Miért olyanokért jön el a halál, akik még élni szeretnének?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: